Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Győrfi Péterné: Családom története
legfinomabbakból a zsebébe tett néhányat és azt elültette. Akkor még nem volt ott épület, csak eltervezték, hogy hova fognak építeni. Aztán megkezdődtek az építkezések. Az istálló felépült. Mögötte hét szép diófa cseperedett. A dédnagyapám látta, hogy a fák és az ól túl közel vannak egymáshoz. Most mit tegyen? Ha a diófákat kiássa, és hátrább ülteti, talán kiszáradnak. Aztán döntött: elbontotta a több mint 10 méteres gyönyörű nagy istállót, egy jó méterrel előrébb ismét felépítette. Aki járt nálunk a tanyán, emlékezhet is arra, hogy a nagy istálló előrébb volt építve, mint a disznóól. Magam is csodálkoztam gyermekkoromban, hogy ez miért van így? Csak felnőtt koromban forogta ki a szó, akkor mesélték el ezt a történetet a szüleim. Mindenesetre ez a történet is azt mutatja, hogy a dédnagyapám nagyon szerette a természetet. Még a tanyában lévő gyümölcsfákról kell szólnom. Többféle nagyon finom körte, almafák, sárga és piros ropogós cseresznyék, barackfák, meggy (gyönyörű nagy szeműek), többféle szilvafa stb. ékesítette a tanyát és táplálta annak lakóit. Én akkor fel nem foghattam, micsoda bősége volt az a gyümölcsöknek. Bezzeg a kenyérnek szűkében voltunk! C50-es évek] Egy kicsit előrehaladtam az idővel. Azzal kezdtem, hogy négy gyermeket neveltek kezdetben a dédnagymamámék, de végül egyetlen fiuk maradt: az anyai nagyapám. Bizony drámai történet. Egy gyermeküket kicsi korában eltemettek. Zsuzsika volt a neve. A dédnagymamám mindig így emlegette: „Az én kis Zsuzsikám". Egy felnőtt fiuk - István - az első világháborúban lelte halálát. Olasz földben nyugszik. Egy felnőtt leányuk - Juliánná - halála talán a legnagyobb fájdalom volt számukra. A Juliánná vőlegénye is az első világháborúban harcolt. A felnőtt leány reménykedve várta haza. Bizonyára nagyon szerethette vőlegényét, mert azt mondogatta, hogy: Nem bánom, ha két hétig is, csak a felesége lehessek. És valóban két hétig volt a felesége Berzéki Istvánnak. A lakodalmukban - 1918-ban megkapta a spanyolnáthát, ami akkor nagy járvány volt, és a lakodalomhoz számított két hét múlva temették a fiatalasszonyt. A családban mindig úgy emlegették, hogy gyönyörű leány volt. A vőlegényétől kapott gazdag arany eljegyzési ékszereit mind vele temették el. Az Ő emlékezetére kapta édesanyám a Juliánná nevet, azután pedig én is. így maradt az én nagyapám felnőtt korára egyedüli támasza szüleinek. A dédnagyapám, aki a tanyát építette, igen dolgos ember volt. Egy parasztember mellett ha valamire akart jutni - a felesége sem kényelmeskedhetett. Egy alkalommal ünnep szombatján (talán pünkösd szombatja lehetett?) tengerit vetettek a dédnagymamámmal. Az egyikük a két lovat hajtotta, a másik a vetőgépet irányította. A szomszédos földön egy szoboszlai gazda nem állhatta meg, hogy ne szóljon oda: Ejnye Szabó uram, nem arra való egy asszony, hogy még ünnep szombatján is férfimunkát végezzen. Mire az én dédnagymamám így felelt röviden: „Közös a haszon és közös a felelősség, Korpos uram." Sajnos a dédnagyapám rövid ideig évezhette munkája gyümölcsét. Egy őszi napon kiment csutkát vágni. (Ez a kukorica szára, amiről a csövet már kézzel letörték). Dédnagymamám 14
