Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Szabó Jenőné: Portré szüléimről
Mikor a szőlőskertet eladták, már termőre fordult a Sigén az új telepítésű szőlő és a sok gyümölcsfa. Mennyit dolgoztak azért, hogy olyan legyen a Sige nekünk, gyermekeknek, mint maga a paradicsom! Tavasztól késő őszig mindig termett ott valami gyümölcs: pöszméte, ribizli, cseresznye, meggy, alma legalább öt féle, szilva - ebből készült ősszel a finom szilvalekvár. Otthon, a kert végében főzte anyám nagy üstben, Király keresztanyámmal egész éjszaka. Szőlő is volt többfajta. Korán érő a delavár, a kanoda, majd az ottelló, zsákét. Volt direkt termő fajta is: elvira, noha. Ezek hogy hullottak! Mikor a szüret volt, nem győztük felszedni a földről. A gyermekek feladata volt a hullott gyümölcs felszedése. Be kellett segíteni a szőlő kötésében, kaccsolásában is. A kapálását apám és a nagyobb testvéreim végezték. Apám nagyon precízen kezelte a szőlőtőkéket, amikor az időjárás úgy kívánta, permetezett. Cipelte a hátán a húsz literes permetező kannáját, úgy járta fel a járásokat tőről-tőre. Amikor elkezdett érni a szőlő az utakat is bekapálta, elgereblyézte. Mi gyerekek nem mehettünk be a középső járásban érő korai szőlőkhöz csak ő. Hozott nekünk pár fürtöt, meg anyámnak is vitt haza, utána mindig begereblyézte az utat, hogy lássa, ha illetéktelen személy lopná a szőlőt. Ősszel a szüret idején összegyűlt a család apraja nagyja, meg a rokonság és egész nap szüreteltünk. Este az éhes csapatot birkapaprikás várta, amit anyám főzött. Utána mezítláb taposták a szőlőből a levet a férfiak, majd présbe rakták és a kipréselt must hordókba került a pincébe. Mi meg annyit ittunk az édes mustból, hogy némelyikünk hasmenést kapott. (Manapság öregedő fejjel ha nem tudok aludni a Sigére gondolok. Látom magam előtt a fehérre meszelt kis kunyhót, az illatos szénával tömött vackot, a kunyhóra ráfuttatott százszoros nevű apró szemű rengeteg szőlőfürtöt, a két nagy cseresznyefát, ami kissé kesernyés cseresznyét termett, de ettük gyomorrontásig. Látom apámat, hogy gyújtja a tüzet szalonnasütéshez, komótosan szeli a kenyeret, tűzi a szalonnát a szalonnasütőre nekünk gyerekeknek is. Ég a tűz, száll a füst a szemünkbe, csípi nagyon, de nem baj, csak nevetünk és olyan boldogak vagyunk. Ott ül mellettünk anyám is a fakó agyonmosott ruhájában, világos delin kendővel hátrakötve a feje a tűző napsugarak ellen. De jó, hogy az emlékeink nem vénülnek, mindig visszahozzák a régi boldog pillanatot. Csurog a könnyem írás közben és mégis olyan jó rájuk emlékezni.) Volt egy kutyánk a Bobi. Amikor kezdett érni a szőlő apám levitte a Sigére. Megmagyarázta neki, hogy „Bobi nem jöhetsz haza - őrizned kell a szőlőt - az a kutya olyan okos, értelmes volt, hogy egészen addig míg be nem szüreteltük a szőlő után az utolsó birsalmát nem hagyta el a Sige területét. Pedig nem volt megkötve. Ha illetéktelen személy került a szőlő közelébe úgy ugatott, hogy csendes estéken hozzánk is elhallatszott. Havas, hideg teleken is egyet gondolt és leszaladt a Sigére, körbejárta a szőlőt, aztán megnyugodva feküdt itthon a küszöbre. Mikor, már öregen megbetegedett -valami csúnya sérve volt és le kellett lövetni, hogy ne szenvedjen, anyámmal megsirattuk, de apám is olyan szomorú volt, mintha halott lett volna a háznál. 138
