Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Szabó Jenőné: Portré szüléimről

hogy nem fagytak meg. Apám mesélte, hogy látta amint a fiatal magasra nőtt nyárfák tőbe roppantak ki és dőltek el a nagy hidegben. Szegény anyám reggel-este fűtött a kemencébe, hogy melegbe tudja a családot. Ebben a nagy hidegben fialt meg az egyetlen kocánk. A következő évi disznóölés függött attól, hogy a malacok életben maradjanak. Anyám szalmával bélelt kosárba rakta a kismalacokat és bevitte a házba a kemence és a tűzhely mellé. Onnan hordta ki a koca alá még éjjel is szoptatni. Sikerült őket megmenteni, mikor kicsit megerősödtek már jobban bírták a hideget. Mindketten nagyon szerették az állatokat. Apám legfőképpen a lovakat. Úgy dédelgette, pucolta, simogatta őket, hogy anyám nevetve mondta neki: - Hallod apjuk, jobban szereted a Csillagot mint engem! Apám csak mosolygott, megveregette a ló farát aztán megölelte anyámat. Nemhiába volt a legkedvesebb nótája a következő: Hull a zápor kinn a pusztán Cifra szűröm hej de nagyon megázott. A szélvésszel versenyt futó Pej paripám Isten bizony megfázott. Takard be hát édes rózsám Hej lovamat hiszen futott eleget, Aztán édes öleléssel, forró csókkal Gyújtsd lángra a szívemet. Nincs a pusztán rózsabokor Nem hozhattam néked rózsám virágot. Pedig hidd el néked adnám Úgy ahogy van ezt az egész világot. De a világ nem az enyém, Szegény vagyok nem adhatok egyebet, Néked adom mindörökre Az én szegény, érted égő szívemet. Mikor ezt a nótát hallom a rádióban a mai napig megkönnyezem . Bizony valóban eljárt a hortobágyi pusztákra is takarmányt hordani többedmagával a falunkból. Ő volt a bandagazda. Hallgattak rá a többiek, tőle idősebb férfiak is. Megvédte az érdekeiket. Kiszámolta előre a bért, ki is harcolta az embereinek. Értelmes parasztember lévén a falu megválasztotta elöljárónak, esküdtnek. A Rákosi rendszerig töltötte be ezt a tisztséget. Anyám kimenő ruhába öltöztette, kikísérte a kapuig, onnan nézett utána a zug szájáig, míg el nem fordult. Büszke volt az urára, vállalta helyette az otthoni munkát, míg apám a falu ügyeit intézte. 136