Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Elindult velünk a szerelvény Jasi (?) román városnál ért szovjet területre. A Pesten szerzett térképet meg tudtam menteni, azon követtem az utat Kijev, Harkov városokig, de onnan nem tudtam tovább. Volt egy ruszin köztünk, attól kérdeztem, hogyan kell kérdezni, hol járunk. „Továris, kakoj eto gorod" mondja. Kérdeztem aztán, „Szizrán"tszirván?), mondja az öreg munkás. De akkor már sokat állott a vonat. Már akkor tudtuk, hogy Szibéria felé vezet az utunk. Belenyugodva a sorsunkba mi elbeszélgettünk a hazai közös ismerősökről. Szinte már megtudtunk mindent egymás családjáról. Tar Pista is elmondta, hogy négyen vannak testvérek, mind a négyen polgári iskolát végeztek. A húga, Erzsike már férjhez ment, Lós Sanyi a férje, két öccse van, a fiatalabb tanítóképzős. Balogh Mihály bácsinak már nagy fia, lánya van, a felesége szakácsnő a grófi konyhán. Borza Jancsi is, de nagy szeretettel beszélt a nővéreiről. A szerelvény pedig haladt velünk, már a rozoga fahídon jártunk a Volgán át, aztán sokat állt, napok teltek el. Ufa állomásán már japánokat láttunk dolgozni. Újra napok teltek, míg elértük az Uralt, míg azon keresztül Cseljabinszk Európa-Ázsia határállomáson napokig álltunk, majd onnan vissza egy nyílt állomáson ki lettünk pakolva. Néhány sínpár volt, egy deszka épület, előtte pufajkás nők ácsorogtak. Mi a szerelvény mellett igyekeztünk megállni a lábunkon, mert a hosszú út alatt sokan el voltak gémberedve. Egyszerre a nők elkezdtek kiabálni a nyelvükön: „fasiszt, fasiszt" és kőzáport zúdítottak ránk, sokakat el is találtak. Az anélkül is keserű helyzetünkben még jobban elkeserítettek bennünket. Miassz nevű város autógyára munkásainak a feltöltésére vittek oda. Gyalog menetben értük el a szálláshelyet, a lágert. Magas drótkerítés, négy sarkán magas torony, benne fegyveres őrök, kinyílt a kapu, elnyelte a kétezer foglyot. A láger belső sarkába lettünk összeterelve, mint a birkák, három nap, három éjjel hevertettek. Ott hordták a hullákat el mellettünk, a másik sarokban lévő bunkerben, garmadába voltak rakva a hullák. Mellette volt a latrina, mély gödör felett pallók, az volt az illemhely. Éjjel hűvös volt, egymást melegítettük. Elnéztem felettünk a csillagos eget, olyan volt, mint a Hortobágy felett, mégis mennyire más volt, szomorú. Néztem a golyó nyírta köpenyem, talán jobb lett volna, ha úgy ért volna, magyar földben nyugodnék. Mellettünk egy idős ember: „Nem csüggedni fiatalember, Krisztus urunk is ártatlanul szenvedte a kereszthalált. De még mi remélhetünk és nem csüggedni!" Arra tértem magamhoz, hogy én is mondtam már azt és mindenkor túléltem a veszélyeket. Bízzuk magunkat a Jó Istenre és mint ahogy eddig ezután is megsegít. Harmadik nap be lettünk helyezve a frissen ciánozott barakkokba. Nagy vérhas pusztított a lágerben. A kétezer német fogolyból már csak négyszázötven volt, azok állandóan haltak. Mi velünk lett feltöltve a munkaerő. Hétszázhúszan lettünk egy barakkba elhelyezve, tíz embert a négy méteres priccsre. Olyan szoros volt, nem tudtunk megfordulni sem, csak ha egyszerre fordultunk. Következő nap már komisszió lett: én, Mihály bácsi, Tar Pista erősnek találtattunk a vasöntő munkára, Borza Jancsi könnyebb munkára került. Hárman maradtunk és hét karcagi a négy méter priccsen. 107
