Zlinszkyné Sternegg Mária: Ládás asztaltól a gömbasztalig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 60. Debrecen, 2008)

Takács Péter: Előszó

ablakfára volt szükség, s a megnövekedett fémszükséglet ércekből való kiolvasztásához mennyi faszénre, azt érzékelteti Mária Terézia erdő-rendtartása, aki a török- és kurucvilág múltával, az ország újjáépítésének nagy lendülete közepette az erdők védelmét a földesurakra bízta, megtiltva a korlátlan 'erdőélést', a fa szabad kitermelését és értékesítését, mint ahogyan a kecskék erdőkben való legeltetését is. A népi faművességhez kézügyességre és némi tapasztalati kultúrára volt szükség. Ez az igény és mesterségbeli tudás a Kárpát-medence falvaiban kitartott a 18. század végéig, a 19. század derekáig. Vályogból, sárból, paticsból, nád- és zsúptető alá való gerenda, folyó- és szarufa szerkezetű házfedéllel hozzáértő emberek teleépítettek 13 ezernyi falut jobbágy-, zsellér- és szolgálónépi lakásokkal. Nem sokban - legfeljebb méreteikben, szobaszámaikban - különböztek ezektől a paraszti viskóktól, házaktól a taksás, kuriális és egytelkes nemesek házai. Az Alföldön kőből, téglából csak a templomokat és a jómódú középbirtokosok udvarházait, kúriáit, kastélyait építették mesterséget tanult és céhbe tömörült kőművesek, ácsok és asztalosok. Avatott mesterek, remeket készítő céhesek többnyire csak szabad királyi- és mezővárosokban dolgoztak. A fával foglalkozó népi mesterek közül először alighanem az íj- és nyílkészítők specializálódtak. A nomadizáló társadalmak férfi tagjainak annyi nyílra volt szükségük az állatok és emberek pusztításához, hogy az ilyenek készítéséhez értő embereknek másra már nem jutott idejük. A bizánci források mesélnek arról, hogy a magyarok egy-egy hadjáratra húszezer lovast mozgósítottak. Egy-egy tavaszi kiruccanáskor lovasonként tucatjával számolva is, az induláskor 240 ezer nyílvesszőnek kellett a tegezekbe vándorolni, hogy a közeledő vagy az üldözött ellenségre nyílzáport zúdíthassanak a nomád magyar harcosok. Máshol bizonyíthatóan korábban, más ritmusban és formában, a Kárpát-medencében a 11. században vált ki a népi mesterségek sorából az építőművészet. Ahhoz értő mesterek kolostorokat, templomokat építettek Géza fejedelem, leginkább azonban István király megrendelésére. Kőfaragók, kőművesek és ácsok dolgoztak szerte az országban, hogy román stílusú templomokkal, majd gótikus katedrálisokkal, később az emberi életet és a földi javakat védő várakkal gazdagítsák az országot. Ezeket az építményeket többnyire Európa nyugati feléből érkezett mesterek készítették, s a köröttük kíváncsiskodó és segédmunkát végző egyik-másik magyar ellesett egy-egy mesterfogást, s alkalmazta azokat a profán szférában, megtanítva másokat is erre. Lassan terjedtek ezek az ismeretek, mert a köznapi élet szféráját illetően lényegük a hivalkodás volt, s ebben az időben a szükség nagyobb úr volt a hivalkodásnál. Ekkoriban büszkék az emberek egyébként sem palotáikra, inkább harcmezei jártasságukra és bátorságukra voltak. A hivalkodásnál és hiúságnál a mindenkori emberi szükség hatékonyabban alakította, formálta, honosította meg, vagy hagyta veszendőbe menni a mesterségek egyikét, másikát. Szőlőtermő vidékek kincstári és taksás mezővárosaiban a bognárok, kádárok váltak nélkülözhetetlenné, és gazdagodtak. A hordók, bortároló alkalmatosságok mellett készítették a taposókádakat, puttonyokat, mustpréselő szerkezeteket. Az utazás kényelmét hajszoló főúri családok, és az állami szolgálatban utazó hivatalnokok költséget nem kímélő, a presztízst hangsúlyozó szokásai szaporították meg és céhesítették a kocsi-, szekér- és hintógyártást, mely készítmények előállításához a kocsi- és kerékgyártókon kívül a kovács és bőrös mesterségek céhesei is csatlakoztak. Külön dolgozatot érdemelnének a malomácsok. Gellért püspököt elbűvölte ugyan a kézi malmán búzát őrlő szolgálóleány éneke, de ha egy város lakosságának a kenyeréhez kellett volna lisztet őrölnie, azt sem a szent füleknek kedves dallal, sem erővel sok száz szolgálólány sem győzte volna. Győzték viszont a száraz- és vízimalmok. Ácsaik külön kasztot képeztek a fával munkálkodók között. Egy-egy városban szárazmalomból akár több tucat is őrölhetett. Vízimolnár látszatra kevesebb volt, de annyiféle szerkezet zúgott, zakatolt, zümmögött a folyók, patakok mentén, hogy a végén csak II. József korának katonai térképészei rögzíthették pontos helyzetüket és számukat. Az őrlőmalmok száma helyett bővizű patakokon szívesebben szaporították a malomácsok az őrlőkövek számát. Jó folyóvizeken, bővizű patakokon nem volt ritka, ha négy-öt kőre járt a malom. A malomácsok büszkék voltak tudásukra, s rendszeres kapcsolatban álltak a társadalom minden rétegével. A malomácsok a gabonafélék őrlését végző szerkezetek mellett értettek az olajsajtolók, a kallók, dürückölők, gubacsapók, vízzel üzemeltetett fújtatok, vízemelők, puskapor őrlők készítéséhez és üzemeltetéséhez is. Ugyancsak nagy ügyességgel készítették és üzemeltették a fűrészmalmokat, amelyek termékeire - a