Zlinszkyné Sternegg Mária: Ládás asztaltól a gömbasztalig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 60. Debrecen, 2008)
XI. Stílushatások
XI. Stílushatások A 17-18. századi debreceni asztalos remekek fentebb elvégzett elemzése során megállapíthattuk, hogy - a remekelő legénytől külföldön is elterjedt, nagy mesterségbeli tudást igénylő, fajta szerint szigorúan meghatározott bútorremek elkészítését követelte meg a céh (ládásasztal, almáriumos asztal, almárium, kisláda, ostábla, kisasztal), - a remekként megkövetelt bútorok stíluskritikai alapon párhuzamba állíthatók jól meghatározható külföldi területek jellegzetes bútoraival (Svájc, Dél-Németország), - e bútorfajták külföldi megjelenéséhez képest debreceni mesterremekkénti felhasználásuk késésben van, már a mesterremek első bevezetésekor is, és ez a késés csak növekszik azáltal, hogy a céh az egyszer elfogadott mesterremek bútor készítéséhez hosszú időn keresztül ragaszkodott: nem modern remekeket kívántak a legényektől, hanem a bevált, megszokott bútorfajták elkészítését. Stíluskritika alapján a remekeken nyugat-európai hatás érzékelhető. Adódik a kérdés, mi lehet ennek a hatásnak közvetlen kiváltója, útja? Gondolhatnánk idegen mesterek hazai munkásságára, vagy műveik mintakénti importjára. Felmerülhet az a gondolat, hogy a bútorok rajzai jutottak el Debrecenbe, és e mintarajzok alapján kezdte meg a céh az új formák készítését, és meghonosítását. Végül feltételezhető az is, hogy a vándorló legények külföldön tanulták meg az adott bútorfajta készítését, s hozták haza a megszerzett mesterségbeli ismereteket Debrecenbe. Elvileg mindhárom út elképzelhető a külföldi stílushatás közvetítésénél. Az elsőre azonban nincs adatunk. A külföldi mintarajzok bekerülésére és felhasználására, mint a stílushatások közvetítőjére, már inkább gondolhatnánk. Szabolcsi általában a hatásnak ezt az útját tartja valószínűnek. 55 Minthogy az asztalosmesterségre történő készülésnek a szakszerű rajzoktatás, legalábbis a 18. századi felvilágosult központi előírások óta kötelező eleme volt, s a rajziskolák használtak mintarajzokat az oktatás során, (amint ezt a debreceni kollégium ide vonatkozó gyűjteménye is igazolja), maga az oktatás ilyen stílushatások terjesztőjeként számba jöhet. „Mintalapokat" divatra vonatkozó sajtótermékek, árúismertető füzetek is terjesztettek, de legfeljebb a 18. század végétől. Ám legalább is a 18. század második feléig egyeduralkodó ládás-szekrényes asztal debreceni remekkénti készítése mindenesetre megelőzte időben a rajztanítás meghonosodását. Másrészt pusztán rajz alapján az igényes remekbútorok nem voltak készíthetők. Azok részletekre kiterjedő mesterségbeli, technikai tudást igényeltek, az pedig csak a tényleges asztalosmunka során volt elsajátítható. Marad tehát a stílusközvetítés harmadik helyen említett lehetősége, a felszabadított asztaloslegények vándorlása. Varga az 1620. szabályok alapján ugyan feltételezi, hogy „az itteni legényeknek ekkor még nem teszik kötelezővé a vándorlást". Ám ennek a nézetnek ellene szól az 1620. évi 18. regula, mely szerint „valamely királyi városból találtatnék Asztalgiarto Legény kizinkbén jűni mívelésnek okáért'. Ezen csakis a vándorlást érthették. Ugyancsak bizonyíték e kölcsönös fogadás szokásáról az 1717. évi szabad- és bizonyságlevél, melynek szövege szerint a debreceni Czéh kéri „minden helyben lévő becsületes Urainkat és Czéhbeli jóakaró barátainkat, hogy ha valahol valameílyet Kigyelmetek közzül meg talál ez a megnevezett ifjú u.m Szilágyi András Mester mesterségének öregbítésének okáért megkeresi Mestersége szerint is Kegyelmeteket szolgálni akarja, ez mi Levelünket nála látva Kegyelmetek szeretetben fogja és műhelyekbe fogadgya". Ezért a czéh a hozzá jövőknek hasonló Atyai jó gondvisellést ígér. 56 Meggyőződésem, hogy az új formákat a vándorló debreceni asztalosok az eredő helyen tanulták, tanulmányozták, és saját rajzaikat onnét hozták haza városukba. Sajnos éppen a vándorlás és a vándorutak vonatkozásában a céhiratok nem adnak annyi konkrét támpontot, mint a SZABOLCSI 1972. A magyarországi rajzoktatás és Az európai indítások közvetítése. A „minták" című fejezeteit, 37-74., 75-87. ZATSCHEK 1958. 59-61., vö. OTRUBA 1978. 33-36.
