Zlinszkyné Sternegg Mária: Ládás asztaltól a gömbasztalig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 60. Debrecen, 2008)

Takács Péter: Előszó

AZIinszkyné Sternegg Mária dolgozatának másik - maga által is vallott érdeme - hogy a korábbi ipartörténeti dolgozatokkal szemben, amelyek a város első asztalosaként a 17. század utolsó harmadában debreceni főbíróként elhíresült Balyik Andrást ismerték, ő a Balyik András működését megelőző majdnem másfél évszázadnyi időből 22 asztalost, közöttük tíz céhmestert „támasztott fel" a történelmi forrásokból, összegyűjtve róluk a városi-, a megyei és az országos levéltárból minden fellelhető ismérvet, jellemzőt, adatot. Kutatásának ez volt a legidőigényesebb része. Egy szolid kutatói életre volt szükség hozzá. A felsorolt nevek, és a működésük időpontját regisztráló kronológiai adatok a nyelvészet, pontosabban a névtanosok számára is fontos információkat hordoznak. 1547-től az 1630-as évekig Debrecenben dolgozó asztalosok mesterségük után nyerték el családi nevüket. Figyeljünk csak: Gregorius Dezka, Joannes Aztalgiarto, Joannes Aztalgiarto özvegye, Matthias Aztalgiarto de Eperjes, Leonardus Aztalgiarto, Michael Acs alias Asztalos, Asztalos Mihály, Asztalos Péter, Asztalos György, Asztalos Jakab céhmester (1620), ifj. Asztalos Gáspár céhmester (1630), Asztalos István, Szopó Asztalos István, Asztalos Pál céhmester (1630), Asztalos György céhmester (1633). Az 1547 és 1633 között a történelmi forrásokból Debrecenben „elénk lépő deszkaművesek" közül egyedül az 1620-ban regisztrált Balich Jeremiás nem viselte családnévként az Asztalos vagy Asztalgyártó mesterség nevét. Ezt követően azonban mesterség és családnév egyre határozottabban elszakadnak egymástól a debreceni asztalosok körében. Névtanosok tanulmányozására érdemes jelenség. Számos erényét dicsérhetnénk még Sternegg Mária dolgozatának. Néprajzos és történész kutatók is kötelező mércének tekinthetnék azt a pontos, minden szempontra figyelmet fordító módszert, ahogyan a latin nyelv jogi és szociális kötődésű szavainak jelentése közötti különbségből vont le cáfolhatatlan tudományos következtetéseket. Ezzel a finom árnyalatú biztonsággal kezeli azokat az információkat is, amelyeket a teljesség igényével átlapozott levéltári forrásokból gyűjtött össze, megelevenítve 1547 és 1806 között minden olyan asztalos mestert, aki valamilyen kapcsolatba került a város vagy a megye, illetve országos hatóságok bármiféle korabeli adminisztrációjával. Az országos, a megyei és a városi összeírásokat, a büntetőeljárások fennmaradt iratait, tanúvallomásokat, adólajstromokat, végrendeleteket, szerződéseket, klasszifikációs besorolásokat, vásári bérleteket, kihágási eljárások feljegyzéseit, bírói döntéseket, s megannyi más poros iratcsomót kellett áttanulmányoznia Sternegg Máriának, hogy az 1547 és 1806 között remeket készítő, vagy céhes keretek között Debrecenben asztalos mesterséget folyató 156 kézművest az utókor elé idézze, s róluk minden kideríthető információt elmondjon. Munkája alapján a mesterremekek tárgyának és stílusának a kronológiailag rögzíthető változásait is nyomon kísérheti bárki. A remek elkészítése előtt a segéd vagy a vándorláson túljutott legény grafikai megjelenítésben volt köteles a tervezett remekének elbírálását kérni. A debreceni rajziskolának köszönhetően ezek a rajzok gyakran közelítik a művészi színvonalat, s ennél is „nagyobb erényük," hogy fennmaradtak. Zlinszkyné Sternegg Máriának köszönhetően most ezek jelentős részét is megismerhetjük. A tanulmány stílus- és ipartörténeti jelentőségén túl betekintést nyújt a magyarországi társadalmi elit épület- és lakáskultúrájába is. A céhes asztalosmesterek készítette ajtókat, ablakokat, bútorokat ugyanis nem a parasztok rendelték meg és vásárolták. Még csak nem is a paraszti sorsú armális és taksás nemesek. A hajdúk közül is csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy kiházasítandó lányuk hozománya között szereplejen néhány ilyen mestermű. Nem tévedhet sokat a történész, ha feltételezi, hogy a debreceni asztalos céh termékeinek a többsége a szatmári és szabolcsi kúriákba, a hegyaljai és érmelléki szőlőtermelő gazdák rangosodó otthonaiba, a debreceni cívisek polgárházaiba, a jászkun- és hajdú gazdák és választott tisztviselők lakásaiba, a rangosabb parókiákra és a tágabb környék templomaiba, kolostoraiba, kápolnáiba kerültek, jellegzetes élet- és kultikus teret, keretet teremtve mind a profán létezés, mind a transzcendentális élmény megéléséhez. Takács Péter