Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)
Jánosi Zoltán debreceni munkásságáról (1975)
az Olajütő lakóival, a peremiem letek nem-cíviseivel, a Csicsogótól el az Epreskertig. Rendszeresen jár el a Margit-fürdőbe, a vasutasokhoz, keresi fel a Vagongyár munkásait. S nem pusztán kegyes, vagy protokolláris látogatásokra. Rendszeres, napi kapcsolat ez; tanulságai foglaltak a prédikációkban, közbeszédekben, Jánosi nagyszámú verseiben. S az együttműködések örök példájaként nemcsak ő okítja hallgatóit, tanul maga is. Az általános munkássztrájk idején pedig ő lesz a városi-vármegyei mozgalmak vezetője. Evangéliumi általános „nép", „szegénység" fogalma - melyek eddig jobbadán csak egyéni tartalommal bírtak - most határozott tartalommal, társadalmiakkal telnek: a testvériségért harcolva jut el a szabadság mindenki szamára való követeléséig. Ez pedig logikusan vezeti el addig: legsürgetőbb szociális feladatunk - tenni egy osztály felszabadításáért: „A keresztyénségnek szövetséget kell kötnie a munkásosztállyal. Erre, tudom, a keresztyénség táborából sokan azt kiáltják felém: Hát nem látod, hogy eképen azok mellé állasz, akik pusztán azért harcolnak, mert a külső javak tekintetében tartják magukat megcsalatottaknak, akiknek csak pénz kell és jóllét?! Erre azonban én ezt felelem: Látom én, hogy az ilyenek sokan vannak, de épen az, hogy semmi magasabbra nem vágynak; épen ez a legbizonyosabb jele annak, hogy sokkal többnek a tekintetében vannak megcsalva, mint ők maguk tudják: a lelkük tekintetében. Ok a mai rendszernek a legsiratnivalóbb áldozatai: testükbenlelkükben. És nemcsak azért fordulok feléjük, mert a keresztyénségnek szüksége van rájuk, hanem azért is, mert nekik van szükségük - legnagyobb szükségük a keresztyénségre!" (Mi célból és kikkel szövetkezzenek a protestánsok?) Ezzel a programmal nincs egész egyedül, sőt bizonyos bázist teremt az egyházban. Nem a Dávid-pártban ugyan, de a nagyobb energiájú szakszervezetben: a Lelkészegyesület - a böszörményi fiatal esperestől vezettetve kapcsolatot tart az Alföldet szervező agrárius, Mezőfi-féle párttal. De véderőnek addig nevezhető ez csak, míg Baltazárt püspökké ordinálják, s az uralomrajutott egyesület saját várait nem rakosgatja. Amíg nyilvánvalóvá lesz, hogy az egyesület csak felépítésében szakszervezet, alulról jövő kezdeményezései azonban nem elsőrenden szorgalmazzák a társadalmi munkát. Sokkal inkább az egyház belső erőit duzzasztják, jogi státuszát erősítik azok, a radikálisakat, a szélsőbalt fokozatosan zárva ki a vezetésből. Habár nem is direkt módon - természet szerint. S hogy megtartani mind kevésbé tartja Jánosit hátországa, a város, a „világ" újult erővel támadja, sűrűsödnek felé lőtt nyilaik. A hírlapok álfüggetlenséginek titulálják, népvezérnek, vádolják, hogy kacérkodik a forradalmi tanokkal, végül „előlép" szocialista messiásnak. A támadásokat büszkén, emelt fővel fogadja; válaszait Sebestyén névvel, s a készülődést jelző diák szóval jegyzi. A vállalás azonban még csak a szándéké - Absolont védi a királyi udvar - bátor talmi - fénye. Miként a szocialisztikus eszme-hívőt a
