Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Oláh Gábor Eminescu-fordításairól (1974)

éteri szerelem-féle adja vissza a hitnek, a húszas évek derekán ez fogja kézen, s ez vezeti el a Panoráma magaslataira. Önkénytelenül is az ötlik eszünkbe, akihez az eminescui dal reménykedik - Veronica Miele - s olyan vágyakozással, melyben bennefoglaltatik a lemondás rögtön. S ezen a ponton találkozik a költő, s magyar fordítója; amit Eminescu híres dala kérdés formájában tesz fel (Ó jössz-e már?), a fordítót Laura-élménye már meg is kötözi: „Te mégse jössz... te mégse jössz..." Oláh számára Laura a ráérzés alapja, a fordítás során az egységesítő erő, s egyben a munka motorja is. De a személyi, közös élményeken túl olyan tényezők is működnek itten, melyek hatása a költőt s fordítóját szinte kortárssá avatja. Azokra a tulajdonságokra gondolunk, melyek alapján Eminescut a kései romantika alakjai közé szokás sorolni: a pesszimisztikus filozófiai tudásra, a szinte kötelezően alkalmazott „mithológiai" apparátusra, s az andalító ritmusokra. Ám azokra a tulajdonságokra egyúttal melyekkel Eminescu a „tiszta költészetet" valósította meg, s melyek jogán a nyugat-európai vezető parnasszistákhoz, praeraffaelitákhoz csatlakozik, a szecesszió előfutáraihoz. „A fantáziáját szeretem, és némely versén elomló gráciáját. Edesszavú költő. Hogy szereti a természetet, s hogyan látja!"

20 írja nem csekély lelkesedéssel Oláh, alighogy nekifog a fordításnak. S valóban, ha Oláh Tiszta Költészet című versének eszményét egybevetjük Eminescu verseivel általában, vagy ha híres munkái közül a szecesszióskülönös Babonásan süt a Hold, vagy a Patkánybüvölök az összehasonlítás alapja - előtűnik a felfogásbéli hasonlóság.

21 Oláh maga elemzi ezt, másfél esztendővel a fordítások után írt tanulmányában,

22 mint sajátos eminescui tulajdont: mint ösztönös romantikát. Nem véletlen. Szimpátiáját az a tükör nyeri meg, amelyben magára ismer. S természetesen az, amely legtöbbet villant fel követlen környezetéből is. A társak nélküli ember a természetbe menekül, szeretettel az erdő sűrűjébe, s azt lelkesíti be társakkal: pantheisztikus csodálatával. Bizonyos naivitással, primitivizálási hajlammal: mindent tündérrel, manóval, szellemmel lelkesít. Ugyanakkor a sok kicsi, apró isten mögött ott sötétlik az egyetlen komorság, Szent Iván-éjre a puszta ridegség, a Fátum, Végzet, Sors, vagy földöntúli Akarat, a mindent Eggyé, vagy Semmivé ölelő Magános Istenség. Tiszta harmónia, báj és borzalom, tündérregék és rémballadák szoros szomszédságban élnek itten, mintha Csokonai s a legvéresebb Vörösmarty babonás tiszteletébe gyökerezve. A fantáziának nincsen gyeplője, lova közé csapta ki a költő, elvesznek a méretek, arányok, törik az elbeszélés szerkezete: Vass Mihályt ragadja kocsija.

23 Úgy rohan 20 Napló, IV. 1936. 331-332.p. (N534) 21 A Hold asszonya (Tiszta Költészet): lásd: Pokol. Bp., 1931.; Babonásan süt a hold, Patkánybűvölök: lásd: Patkánybüvölö. Bp.. 1925. 22 Oláh Gábor: Eminescu. (kézirat) DIM K.X. 93.12.01.048.02. 23 Vass Mihály jó napja, lásd: Balgatag szerelem. Elbeszélések. Debrecen, 1918.