Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Debreceniek a Nyugatban (1978-80)

Nem feladatunk ezeknek a megállapításoknak igazsága felett ítélkeznünk. Egyszerű tényként, vagy jelképként fogjuk-e fel - mindegy: a Magyar Csillag utolsó, debreceniekkel foglalkozó írása is Oláh Gáborról, az első helyi nyugatosról szól. A Nyugatban már jó ideje közölt, s most kötetben is megjelent regényét ismerteti Lengyel Balázs. A népi irányultságot s a népies felhangot kifogásolja benne.

66 T1L Három és fél évtized, mintegy másfélszáz név megjelenése a folyóiratban. Szépírók, képzőművészek, kritikusok, és olyan személyek, akikről érdemesnek tartotta a Nyugat véleményét nyilvánítani. Hajói meggondoljuk, ez nem tréfadolog. Különösen, ha a többi kultúrcentrum - Szeged, Pécs, Kolozsvár, Nagyvárad, illetőleg a szomszédos államok magyarságának jelenvalóságához viszonyítunk. Ha azonban a számok mögé tekintünk, a helyzet korántsem rózsás. Már az is meglepő, ahogy a Nyugat három nagy korszakában megoszlik a nevek aránya. Az első periódusban mindössze hét alkotóról tudunk, ezek azonban mennyiségileg közel annyit alkottak, mint az 1920-40 között publikálók. A Magyar Csillag idején - a korlátozott lehetőségek ellenére is - fellendülésnek lehetünk tanúi, míg az „értékmegőrzés" korszakában csak Kardos László nyújt kiemelkedőt. Voltaképpen néhány névre szorítkozik a Nyugat tényleges, debreceni munkatársi gárdája. Tóth Árpádot, Nagy Zoltánt, Téreyt, majd Kardos Lászlót, a Magyar Csillag rövid fennállásakor meg Gulyás Pál nevét említhetjük. Nagy veszteség, hogy olyan nevek tűnnek el hosszú időre, mint Oláhé vagy Gulyásé, de közéjük sorolhatjuk Juhász Gézáét is. Oláht a progresszív Nyugat éppen akkor zárja ki, mikor rendre írja pozitív tartalmú háborús és forradalmi verseit, Gulyást és Juhász Gézát akkor mellőzi a csak esztétikai szempontokra tekintő szerkesztés, midőn képességeik teljében vannak. Rejtély, hogy egyesek miért csak egy-két munkával szerepelnek (Szombati-Szabó, Asztalos Dezső, Pongrácz Kálmán, Tóth Béla), hogy Hankiss és Makkai miért csak ismertetésekben fordul elő, végül, hogy a haladó hagyományok között Csokonain kívül miért csak Domby Mártont, Földit és Huszár Gált tartják számon, s hogyan kerül ebbe a sorba Szívós Béla? Milyen magyarázatot találhatunk ezekre az ellentmondásokra? 1920 után a Nyugat elveszíti progresszivitását, a nagy nevek, s a hozzájuk gyorsan hasonulok gyülhelyévé válik. Csak akkor nyeri vissza haladójellegét, mikor a külső körülmények már az esztétizmust sem kímélik. Igaz, hogy ez a magatartás semmiképpen nem hasonlítható az első korszak lendületéhez. 65 Gulyás Pál: A délibáb változásai. (Oláh Gábor 1881-1942) Magyar Csillag, 1942.1. 93-97. 66 Lengyel Balázs: Heten vagyunk. Oláh Gábor regénye. Magyar Csillag, 1944. 431-433.