Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Debreceniek a Nyugatban (1978-80)

formálás és művészi kifejezés minősége vizsgálandó tehát avval a mércével, hogy mennyire fejezi ki az egyéniséget. c) Hogy helyesen ítélhessünk, a passzív olvasó lelki alapállását vegyük fel, s ne az irodalmár tanultságával rugaszkodjunk az olvasásnak, különben előítéletek befolyásolnak. Ezek az alapelvek a Nyugat általánosan elfogadott kritikai szabályai. Következetes alkalmazásuk a lehető legbiztosabb ítélethez vezet. Kardos is azt vallja, mint a folyóirat legtöbb meghatározó egyénisége: az irodalom a társadalmi munkamegosztásban éppoly szuverén, autonómiával rendelkező terület, mint a gazdaság és kultúra egyéb terrénumai, s ennek elismertetése érdekében hadakozik. Feltűnő viszont, hogy miközben tárgyilagosságra törekszik - mennyire hidegen hagyják a társadalmi kérdések, a szocialisztikus eszmék mind gyakoribb felvetülései, a valóságirodalom, az akkor már virágában lévő szociográfia. Azon nem csodálkozhatunk - bár vitára ingerlő dolog -, hogy Szabó Dezsőt az arányérzék hiánya miatt utasítja el, s több alkalmat megragad, hogy negatív példaként állítsa elő.

48 Azon sem, hogy Tatay Sándor parasztregényét hasonló sorsra juttatja,

49 míg Szenes Piroskát azért dicséri meg, mert - a hagyományos esztétikai elvek szerint - műfaja keretein belül marad.

50 Ám méltán megütközhetünk azon, hogy KodolányhóX azt tartja: a Boldog Margit előtt egyoldalúan programos és világnézeties szerepvállaló,

51 hogy Szabó Pál Csodavárását csupán mint esztétikai kuriozitást, s nem mint valóság-tünetet értékeli,

52 hogy Zsolt Béláról szólván az irodalom szocialisztikus vonalát pusztán esztétikai divatnak nevezi,

53 s hogy éppen Asztalos Istvánnal kapcsolatban tesz oldalvágásokat a táj-irodalom felé.

54 De a legmeghökkentőbb az, hogy Komlós Aladárt - akit kései vallomása szerint egyben-másban már ekkor is példaképének tekint úgy mutatja be, mint akit kizárólagosan a szépség érdekel.

55 Nem elemzünk-részletezünk: ezek a megállapítások melléfogások. Mindazonáltal nem gyengítik korábbi kijelentésünk érvényét: Kardos László ítélete biztos. Az említett írók s művek Kardos felől jól megközelíthetők, vita legföljebb arról lehet, hogy elég nagy látószöget vett-e fel a kritikus? De mindenképpen pozitívum, s feledteti az ítész hibáit az, hogy oly korban tart ki a tiszta művészet eszménye mellett, midőn a körülmények nem kedveznek annak. 48 Lásd Tatay Sándorról szóló bírálatát. Nyugat, 1932.1. 728., Kiss Istvánról szóló bírálatát, 1934. II. 283-284., Rozványi Vilmosról szóló bírálatát, 1935. II., 208. 49 lásd fent. 50 Kardos László: Jedviga kisasszony. Szenes Piroska regénye. Nyugat, 1934.1. 285-286. 51 K. L.: Boldog Margit. Kodolányi János regénye. Nyugat, 1937. II., 205-206. 52 K. L.: Csodavárás. Szabó Pál regénye. Nyugat, 1939. I. 410-412. 53 K. L.: Gerson és neje. Zsolt Béla regénye. Nyugat, 1931.1. 119-121. 54 K. L.: Elmondja János. Asztalos István regénye. Nyugat, 1940. I. 103. 55 K. L.: írók és elvek. Komlós Aladár könyve. Nyugat, 1937. II. 450-452.