Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Bajkó Mátyás könyve (Kollégiumi iskolakultúránk…) (1980)

valóban háttérbe szorultak a humán tárgyak mögött, de - mint említettük - a kor alapvető követelménye volt: közéletre nevelni. A reáliák oktatása terén egyébként sem vonható párhuzam az egyes kollégiumok között. így természetes dolog, hogy az észak-magyarországi városokban a tanterv egésze „urbánusabb" szellemű, mint a mezővárosialföldi iskolákban, mert a haladottabb polgárság érdekeinek megfelelően több praktikus ismeret oktatása szükséges. S mint ahogy a magyarnyelvűség nem jelzője önmagában a reformkor eljöttének, ugyanúgy a reáliák tanítása sem feltétlen felvilágosodás-mérő. Hatvani esetében: sokkal inkább egy filozófiai irány átvételéről és képviseletéről van szó, mintsem prakticizmusról. Bajkó Mátyás úttörő munkájával kapcsolatban kifogásolt hiányosságok és ítéletbeli tévedések - úgy érezzük - történelemszemléleti bizonytalanságokra vezethetők vissza. Ezek egyikét abban látjuk, hogy a szerző összetéveszti a terveket, tervezeteket a megvalósulással, s az utasítások tartalmi különbözőségeit rangsorolja a már említett történelmi séma szerint. Olyan ez, mintha köztörténetünket a meghozott törvények szerint kívánnók megírni - noha tudjuk, hogy minden kornak számos olyan intézkedése, törvényerejű rendelete volt és van, amely nem vagy nem úgy realizálódott. Ilyen rendelet volt - minden haladó törekvése s ösztönző ereje ellenére a Ratio is, mely nem vette figyelembe a helyi adottságokat, a társadalom természetes belső igényeit. A kompromisszumos protestáns tantervek bevezetését ezzel szemben, ha nagy nehézségek árán is , de keresztül lehetett vinni, mert találkozott az érdekelt társadalom törekvéseivel. Igaz, hogy ezek a rendszerek sem tiszta formában valósulhattak meg (ellenkező esetben érthetetlenné válnának számunkra a „Sedes" szigorú határozatai a nótázás, múlatás, magyarnyelvűség dolgában), de mégis a lehetséges kifejeződései voltak. A másik szemléleti hiba szorosan összefügg az előbbivel. Bajkó jóllehet minden iskolának s általában a kollégiumi rendszernek is megrajzolja történetét (Szilágyi István, Nagy Sándor stb. munkáira támaszkodva) témáját alapvetően statikusan szemléli. Ez nem helyeselhető, hiszen a kultúra legjellegzetesebb sajátossága éppen mozgásában, állandó fejlődésében van, s nem csupán a magas műveltség szintjével, sőt nem is csak szellemiekkel, de anyagi műveltségével, tevékenységi rendszerének egészével mérhető igazán. Bajkó ezért nem tudja megfelelően súlyozni azt a mások által többször említett tényt (Bán Imre, Julow Viktor, Tóth Béla, Vita Zsigmond stb.), hogy az általa vizsgált korszaknak olyan specifikumai vannak, melyek megkülönböztetik minden addigitól: pedagógiai kisugárzása - a magas műveltség szintjének átmeneti esése ellenére - a kultúra popularizációja és a népi-nemzeti hagyomány fenntartása. Ezekhez az alapvető hiányosságokhoz képest eltörpül néhány adatbeli tévedés, pontatlanság. Nagykőrös folyamatosan működő partikuláját például nem jelöli térképén, a professzorokról szóló portréi egyenetlen színvo-