Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Nagy Zoltán kuruc versei (1970)

„Hervadó levele szomorúan száll... száll... Hej, mégis szomorúbb, ki alatta járkál. Bujdosó kuniénak jaj de bús az útja, De sötét a bánat, amely szívét dúlja! " A vershangulat eddig egységes; a verslejtés, az előadás simul a tárgyhoz, s a költő szemlélődve leíró alapállásához a tárgy kívülről alapos körülírással való megközelítése. Itt azonban hirtelenül, hetykén, magasan csattan a költő hangja. Felsoroló hatosok, koppanó raggal és ragrímekkel következnek, melyeket a szakasz-záró hatos végi jól sikerült, telt hangzású rím sem feledtethet. Éppen azért nem tartjuk itt szerencsésnek a (valószínűleg) Szabolcskától átvett sorvariációt (lásd erről bővebben alább). „ Trencséni csatának, Majthény mezejének, Hazája vesztének Éj fekete búja!"

18 A továbbiakban már önmagát ismétli. A megzendülő tárogató (lásd: Cinka Pamia hegedűszólója) reménnyel tölt, s biztatja a bujdosókat: „ Tárogató zendül őszi erdő mélyén, Felretten a kuruc szerteszéjjel nézvén. Hisz ez nem szomorú, szívszorító nóta, Ez a nagy; Rákóczi harci riadója. Nem bujdosó hollók, akik itten jőnek: Szálló keselyűi magas bérctetőnek. " A tárogatószóval együtt elszáll a vigasz, a reménység: „ Szomorúan zúg-búg az erdő sok fája, Mintha az susogná: Hiába, Hiába! Almotok valóra - bizony sose válik, Jaj, de sok könny hull még hajnalhasadásig! " A költemény itt már tulajdonképpen véget ér, ezzel a sóhajtó mondattal, a költő azonban tovább bogozza-fejtegeti még ugyanezt a gondolatot: „Hiába a szívben a haza szerelme, Nem segítsz te már itt, bús Magyarországnak Kuruc katonáiknak Sokszor megsiratott, dicső fejedelme! Szegény bujdosó lész, sokéiig... örökké! 18 Párhuzamkent lásd erre a megoldásra: Lampérth Géza: Rákóczi halála - 1735. Nagypéntek, és Szabolcska Mihály: A Grand Caféban című versét.