Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

kapott egy kétszárú, négyágú gyeplűt. A bal szár külső ágát a bal első (emberláncos) ló bal oldalsó zablakarikájához csatolták, a jobb ágát az ostorhegyes bal zablakarikájához. A jobb szár jobb ágát a jobb oldalsó (lógós) jobb zablakarikájához, bal ágát az ostorhegyes jobb zablakarikájához csatolták. Természetesen, a két szélső lovat a saját belső zablakarikajukon áthúzott kötőfékkel a mellettük levő lóhoz kötötték. A rudasnak itt sem volt külön gyeplűje. A hetes fogat befogásmódja csupán annyiban változott, hogy most hátul, a nyerges mellé is került egy hátsó lógós, amelyik viszont éppen úgy nem kapott önálló gyeplűt, mint a rudas, csupán hozzá volt kötve a nyergeshez. Ezek szerint lényegében csak kétfajta gyeplűt kellett a szíjgyártónak csinálni: egy sima, keresztág nélküli kantárszárat, s egy négy ágra bomló keresztes gyeplűt, melynek ágait azonban tetszés szerint lehetett állítani, nyújtani, illetve rövidíteni. Hasonlóan lehetett nyújtani magát a gyeplűszárat, vagy hajtószárat is. Mindent összevetve Kathy László hatféle igáshámot különböztet meg: a csikóhámot, a szimpla hámot, melynek szügyellője nincs visszahajtva és alábélelve, a hajtott hámot, melynek szügyellője visszahajtott, bélelt, szironyvarrásos, a csülkös hámot, melyen a húzót és marszíjat csülök fogja össze, a csülkös-nyerges hámot, vagyis olyan hámot, amelyre nyerget is lehet tenni, a kulcsos hámot, amelyen csülkök helyett karikák fogják össze a hámot s díszes kapája is van. Az igás hámokon kívül megrendelésre készülnek a különböző szépen megmunkált dísz-szerszámok, melyeken a legremekebb díszítőeljárásokat alkalmazzák. 4. A sallangok. A sallangok eredetileg - mint láttuk - a lószerszámok díszítőelemei voltak. Praktikus voltuk talán annyi lehetett, hogy mozgás közben némileg távol tartották a lovaktól a legyeket, de mindinkább előtérbe került díszítő szerepük. Ezután már más bőrmunkákra is előszeretettel alkalmazták, különösen kulacsokra, csengőszíjakra, táskákra, sőt legújabban önálló lakásdíszként is használják. Egyesek sallangfonásból díszöveket is készítenek. Úgy látszik, hogy ma, miután a lószerszámok iránt kisebb az érdeklődés, a szíjgyártók legtipikusabb bőrdíszműves tevékenysége a sallangfonás lesz. Mai mestereink a sallangfonásnak különös művészei, s tanítványaik útján nyomukban szinte egy új népművészeti ág van kibontakozóban. Rövid áttekintésünk nem vállalkozhat arra, hogy a sallangfonás technológiáját megtanítsa, csupán a különböző sallangféleségek közötti eligazodást igyekszik szolgálni. A sallang eredetileg egy keskeny, alul szélesedő bőrlebeny, amelynek szélét cifrázóvasakkal kicsipkézték, s bele különböző bőrlyukasztókkal mintákat, motívumokat lyukasztottak. A lyukak alá néha színes alátéteket is helyeztek. A lószerszámok mellett hasonló sallangokkal díszítették a kulacsok szíjait, sallangokat raktak ostornyelekre, dohányzacskókra és még sokfajta bőrből készült tárgyra. Az egészen apró, 1-5 cm nagyságú sallangokat pillangóknak nevezték, melyek szintén igen gyakori díszítőelemei voltak a bőrből készült tárgyaknak. Régen ilyen módon készültek a lószerszámok, kantárok, nyergek sallang)ai is. Maga a sallangkötés nem túlságosan régi, talán a múlt század elején alakulhatott ki egy másik ősi technika, a szironykötés felhasználásával. A szirony nem más, mint vé414