Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

dák különös fogatolási módszere. A módszerek elsősorban attól függtek, hogy hány lovat fogtak a járműbe. Tipikus jármű volt az egy lóval vontatott, kétkerekű debreceni talyiga, melyet a maga korában elsősorban fuvarozásra használtak. Maga a talyigás hám is egyszerűbb volt, mint a szekérhez való hám, mert nyakszíja hiányzott, s marszíja se volt keményítve, mert a lóra nyerget is tettek. A talyigás nagyon sokszor nyeregből hajtotta a lovát. A kantár hasonló volt a parasztokéhoz, de két gyeplűre volt szüksége, mert kellett egy rövidebb kantárszár a nyereghez s egy hosszabb, ha a kocsis a talyigáról hajtott. (Ez utóbbi készülhetett kötélből is!) Szekérbe rendszerint két lovag fogtak. A szekérrúd jobb oldalán állt a rudas, baloldalon a nyerges ló. Ebben az esetben a gyeplű áll a hajtószárbó\, melyet a kocsis a kezében tart s két keresztágból. Az úgynevezett német gyeplű két, egyenként kb. 140 cm hosszú szíjból áll, melyet csattal egybe kapcsolnak. A debreceni gyeplű két szára nem közvetlenül egymásba kapcsolódik, hanem közöttük egy rövidebb kb. 40 cm hosszú markolatszíj is van. A két gyeplűszár a markolathoz karikákon keresztül, visszacsatolással kapcsolódik. Az is elterjedt, hogy a markolathoz még külön egy kb. 80 cm hosszú szíj kapcsolódik az úgynevezett kiskocsis, ami arra való, hogy ha a lőcs végére akasztották, s közben a kocsis elszundított, a gyeplű nem esett le a lovak közé. A hajtószár mindkét végéhez egy-egy 180-200 cm hosszú, kétágú szíj csatlakozott, az úgynevezett keresztág. (A debreceni gyeplűn ez is karikás megoldással!) Mindkét ágon a belső szíj kb. 20 cm-rel hosszabb volt, mint a külső. Befogáskor a külső, tehát a rövidebb ágakat mindkét ló zabiájának külső karikájához, a belső, hosszabb ágakat keresztbe (tehát a rudas ló ágát a nyerges, a nyerges ló ágát a rudas zabiájának belső karikájába) csatolták. Természetesen, a keresztágakat mindig a hámkarikákon vezették át, hogy le ne csússzanak, össze ne akadjanak. Ilyenkor a kocsis mindig a szekéren ül, mégpedig a régi „balra" hatási módnak megfelelően ma is az ülés jobb oldalán, s bal kezében, ujjai között tartja a gyeplűt, illetve a gyeplű markolatát, jobb kezében - rézsút balra előre tartva - az ostort. Szükség esetén a jobb kézzel is besegített a kormányzásba. Három lovat a debreceniek kétféleképpen is fel tudtak gyepiűzni. Egyik mód szerint a harmadik, vagyis a lógós lovat külön egy egyszárú, de kétágú gyeplűvel látták el. Ezzel magát a lógóst nem lehetett irányítani, csak fékezni, vagy ösztökélni. A másik mód szerint az előbbi, tehát a két lóhoz való, kétszárú, négyágú gyeplűt használták, mégpedig a következő módon: a lógós lovat balról a nyerges mellé kötötték úgy, hogy a fején hagyott kötőfék szárát a zabola belső karikáján áthúzták, s a kötőfékszárat a nyerges nyakába kötötték. (Természetesen, a lógós istrángjának felakasztásához egy külön hámfát alkalmaztak, amelyet hosszú lánccal kötöttek a szekér hátsó tengelyéhez.) Ezután a bal keresztág külső ágát a lógós külső zablakarikájához, belső ágát a nyerges bal zablakarikájához csatolták. A jobb keresztág külső ágát a rudas jobb oldalsó, belső ágát a nyerges jobb oldalsó zablakarikájához csatolták. A rudas kötőfékszárát a lógóshoz hasonlóan 412