Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A népi építkezés

2. A LAKÓHÁZAK FALÁNAK ÉPÍTŐANYAGA ÉS TECHNIKÁJA A régi stílusú lakóházak építőanyaga egész tájegységünkön elsősorban föld. Ennek alkalmazásában azonban tájegységenként vannak eltérések. a) A Sárréten és környékén vannak hitelesnek tűnő adatok az ún. nádházról. Ennek pontos leírása ugyan nem teljesen hiteles,

18 de valószínű, hogy valamilyen szelemenágasos favázhoz rögzítették a függőlegesen vagy vízszintesen elhelyezett nádkötegeket, amit aztán kívül-belül jó vastagon betapasztottak. A XLX. század második felétől elfogadható adatok a nádházról nincsenek. b) Szélesebb körben ismert volt a vesszőpatics vagy -pacsit fal. A Tisza mellékén, szórványokban Bihar különböző tájegységein is ismert volt, főleg a vízjárásos részeken. Váza ennek is fából készült, s az ágasok közeit vesszővel, vékony husángfákkal befonták, majd kellő vastagon kívül-belül betapasztották. Ez az építésmód Dél-Biharban, a Bihar hegység román falvaiban ma is általános. A mi vidékünkön a XLX. század második fele óta lakóházaknál ritkán fordul elő, de magát a technikát alkalmazzák tűzfalak, tornácok vagy különböző melléképületek esetében. c) Az ún. mereglyés építésmód abban különbözik a paticstól, hogy a faszerkezetet függőleges karókkal tűzdelik végig, s ezek közeit taposott pelyvás sárral rakják ki. Ez a faltípus különösen a laza talajú Nyírségre jellemző (2. és 3. kép). d) A XVIII. századból több levéltári forrás utal a favázas földfal meglétére, különösen a kötött talajú bihari részeken. Lényege, hogy az előre elkészített favázat nedves vagy sárrá gyúrt földdel töltötték ki. e) Faváz nélküli földfal. Ezt csak kötött talajú tájakon alkalmazhatták. Három fajtája ismert. Egyik, talán a legrégibb az ún. vert fal (4. kép). Ebben az esetben a nedves földet kb. 20 cm vastag rétegenként deszkából készített zsaluzat közé döngölték, s a rétegek közé nád, vessző kötőanyagot helyeztek. Másik az ún. fecskerakás, amikor az agyagból előbb pelyvával kevert sárt tapostak, illetve lóval tapostatták, majd ezt vasvillával ugyancsak rétegenként rakták a falra. Harmadik a vályogfal, amikor a sárból előre szabályos téglákat vetettek, ezeket megszántották, s ebből építették a falat. A vert falú házak ma bontott legrégibb példányai a XVIII. század második felében készültek, de legtöbb a XLX. századból való vert fal. A sárfalak vidékünkön inkább a XLX-XX. században készültek, a vályogfalak pedig elsősorban a XX. századból valók. A Berettyó mellékén még 1945 után is épültek fecskerakásos sárfalak, a vályog pedig csak 1950 után vált népszerűtlenné (5. kép). f) Az égetett téglát tájunkon már a középkor óta ismerték, mégis parasztházak építésére csak a XLX. század második felétől kezdték alkalmazni, akkor is inkább csak a polgárosuló módosabb rétegek. Holott nagyon sok faluban s főleg a hajdúvárosokban már a XLX. század elején is téglaégetők működtek. Úgy látszik azonban, ezek elsősorban még a középületek, illetve földesúri kastélyok számára égettek téglát.

19 (6. kép) 18 Szűcs 1943; Balázs 1966. 19 Dankó 1970/a. 286