Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

vátort találtak; az összes töltögető pedig az országban 103 242, kultivátor 25 824 volt, s a töltögetőknek 82%-a, a kultivátoroknak 63%-a esett a parasztbirtokra. A birtokok számához viszonyítva az derül ki, hogy 159 törpebirtokra jutott egy kulti­vátor s 14 kisbirtokra is csak két töltögető eke esett. A következő összevetés azt mutatja, hogy hány hold szántóföldre esett egy töltögető eke vagy kultivátor: 433 Törpebirtok Kisbirtok Középbirtok Nagybirtok Tölögetőeke 244 187 433 438 Kultivátor 3239 2598 778 490 A fenti számokból azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a töltögetők fő­ként a parasztgazdaságban, míg a kultivátorok inkább a nagybirtokon voltak használatosak. Egyébként a töltögető ekék és a művelő ekék elterjedésében tá­janként ugyancsak nagyok voltak az eltérések. Egyes megyékben a 10 000-et is meghaladta (Baranya, Bács-Bodrog, Temes, Torontál), viszont Erdély és a Fel­vidék egyes megyéiben a 100-at sem érte el számuk, az uradalmakat is beszá­mítva. A legtöbb megyében mégis 1000-2000 töltögető és művelő ekét használ­tak. Meglepő különben, hogy a kapáló és művelő ekék terén a Bánság és egyes dunántúli megyék ugranak előre: ez nyilvánvalóan a kukoricatermesztéssel van kapcsolatban. 434 Ezek az eszközök a Nyírségben és Szatmár megyében csak az 1920-as években terjedtek el nagyobb mértékben. 435 Az Abaúj-Zemplén megyei Kovácsvágáson még 1954-ben is ismeretlen volt az ekekapa. Itt ekkor még a burgonyát és kukoricát teljesen kézi kapával művelték meg. 436 Balassa István utal arra is, hogy'az ekekapa bizonyos tekintetben a kizsákmá­nyolás eszköze lett. 437 A néhány holdas kisparasztok tömege nem tudta megsze­rezni, kölcsönkérte tehát a módosabb gazdáktól, akik viszont rendszerint „ledol­gozás fejében" adták kölcsön. Egy napi kölcsönzésért iga nélkül 1, igával 3-4 napot kellet ledolgozni a gép tulajdonosa részére. Az ekekapával való munka szintén némi specializálódást kívánt meg. A kapát csak erős férfiember tarthatta, viszont a vonó jószágot (lovat, ökröt vagy tehenet) minden esetben vezetni kellett, Erre a munkára nőket vagy gyerekeket alkalmaz­tak, akik a kisparasztoknál kiteltek a családból, a gazdag parasztok és a földbir­tokosok pedig bérért fogadtak rá munkást, éspedig rendszerint csökkentett bé­rért, mivel ez nem számított teljes értékű munkának. Pedig különösen a lovak vezetése igen veszélyes és kellemetlen volt: a zöld levél után kapkodó ló gyak­433 L. a 369. sz. jegyzetet. 434 Berger 1907. 32. 435 Kádár 1959. 113. Kádár a Kiskunságban a századforduló táján még csak itt-ott látott ekekapát. Ha­sonló adatok igazolják ezt a tényt: Budaházi L. gyűjt. Tiszadobon (Szabolcs-Szatmár m.) 1961-ben, Papp B. gyűjt. Porcsalmán (Szatmár m.) 1961-ben, Nyárády M. gyűjt. Rakamazon 1950-ben. Etno­lógiai Adattár, Néprajzi Múzeum 2217; Fél-Hofer 1961. 514. 436 Varga Gy. gyűjt. 1954-ben. 431 Balassa 1960. 186. 219

Next

/
Thumbnails
Contents