Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

tek el. A gabonafélék vetéséhez az ún. vetőabroszt és a vetőzsákot használták. Mindkettő lényegében nyakba akasztható vászonkészség, amelyből jobb kézzel lehetett markolni a magot, s a vető ember gyakorlott mozdulatokkal szórta szét az előkészített földbe. A fészekbe vetett magot (bab, dinnye, napraforgó, kukorica) sarokkal vagy kapával készített lyukba rakták, szintén kézzel. A vetés művelete nagy gyakorlatot és szakértelmet igényelt, ettől függött elsősorban a következő évi termés. Ezért csak meglett férfiak végezték, s nem csoda, ha több szakrális vonatkozású hagyomány is kapcsolódott hozzá, melyek jó részét parasztságunk a legújabb időkig megőrizte. A vetés módjaiban, eszközeiben lényegbevágó eltérés országszerte alig volt; ezt az egységet csak később, a vetőgép megjelenése bontotta meg. Azok a különbségek, melyek a vetőabrosz, a vetőzsák formájában, a nyakba való felakasztásában vagy a vetéshez fűződő tárgyi vagy folklorisztikus hagyományokban mutatkoznak, etnológiai szempontból érdekesek, de az eszközváltások szempontjából lényegtelenek. Az aratás-betakarítás eszközei. A gabonafélék learatására a múlt század derekán az ország legnagyobb részében sarlót használtak, bár az Alföldön ismeretes volt a kaszával való takarás is.

73 A szénát nálunk minden esetben kaszálták. A magyarországi fogazott élű sarlók beilleszkednek az Európa-szerte ismert fórmákba.

74 A sarlókat többnyire falusi kovácsok készítették, s vándor árusok házalva vagy vásáron hozták forgalomba. Voltak sarlókészítő vándorkovácsok is, a falvak mellett ütötték fel sátorfájukat, s addig maradtak egy helyen, amíg dolguk akadt. Korszakunkban a sarló és kaszás aratás harcban állt egymással, de - mint látni fogjuk - a sarlóról a kaszára való átváltás teljessé is lett. A kaszaformák jóval egyöntetűbbek, mint a sarlók, a pengét ugyanis ebben a korban már gyárilag állították elő. Formájuk, hajlásszögük lényegesen nem változhatott, mert a legkisebb eltérés befolyásolhatta az erőkifejtés okát. Legfeljebb a pengék nagyságában és minőségében voltak lényegesebb különbségek. A kisebb kaszák 75-85, a közepesek 85-90, a nagyok 90-110 cm hosszúak. Nagyobb változatosság tapasztalható a pengék nyélre való felerősítésében és a kaszanyél formájában. A kasza tartozéka a csapó, mely a gaz nagyságától függően kisebb vagy nagyobb lehet. Egyes tájakon a csapó végére 2-5 fogból álló ún. gereblyét kötnek, melynek a gabona aratásánál van némi szerepe. Kiegészíti még a kasza felszerelését a fenőkő, ennek tartója a fenőkőtok, valamint a kalapáló felszerelés, az üllő és a kalapács. A kasza és kellékei terminológiájának gazdag tájnyelvi változatai 73 Pethe 1817-ben kétféle sarlót ismer, a „túladunai" és az alföldi „nem köszörülni való, kígyófogú salló"-t. Nemzeti Gazda 1817. 351; vö. Balogh István 1957. 270-291. 74 Bátky 1906. 43; 1926. 75-80; 1900. 13-16, 54, 140-141; 1901. 144-145. 1927, 114. A Magyarság Néprajza2, II. 171-174; Kántor 1926. 83-86; Vakarelszky 1932. 54-68; Wosinszky 1900. 54; Tagán 1927. 114-116. 160