Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

mától, nemétől, attól, hogy tartottak-e a háznál szolgafiút, s kis részben attól is, hogy melyik családtag melyik jószágot, munkát kedvelte legjobban. így pl. a lovak gondozása legtöbbször a legényemberek dolga volt (a lovak tisztántartása, a sorpor kiverése, az abrakoltatás bizonyos virtusszámba menő munka volt.) A sertések gondozása az öregekre maradt. A baromfi kizárólag a nők birodalmához tartozott, így a szarvasmarha elsősorban a gazda és a fiúgyerekek munkaköréhez tartozott, csupán - egyes családoknál - a fejés maradt az asszonyokra. De a jószágfajok nem jelentettek szigorú elkülönülést. Bizonyos munkákat más szempontok szerint szerveztek meg, ezért korántsem lehet ezen a téren szigorú törvényszerűségeket megállapítani. A jószág napi gondozásában három fő periódust lehet megkülönböztetni: a reggeli etetés időszaka, a délutáni etetés időszaka és a napközi munkák. Hajnalban - télen 5 órakor, nyáron 3-4 órakor, vagy ennél is korábban - a családfő költötte fel az egész házat (a 12 éven felüli gyerekeknek éppen úgy fel kellett kelni, mint a felnőtteknek). Ezután minden külön felszólítás nélkül mindenki hozzákezdett a családi hagyomány szerint kialakult munkájához. A szarvasmarha körüli munka azzal kezdődött, hogy a jászolból az előző napról ottmaradt ízíkkórót - szálanként szépen sorba szedve - kiszedték, a tartalékban levő gyékény-, sáskötéllel vagy fűzfavesszővel gondosan összekötötték s a takarmánykazlak között kialakított ízíkkóró-kazalba vitték, majd jószágonként egy-egy kéve kórót (leveles kukoricaszár) vetettek a jászolba. Előbb azonban a kévéket megoldották, megrázták, hogy az esetleges egérfészek kihulljon belőle, mert azt tartották, hogy az egérfészket a jószág megeszik, attól elmegy a teje. Fontos megjegyezni, hogy a téli takarmányozás, a feleltetés minősége összefüggésben van a jószág korával, haszonvételével. A tinók, ökrök, meddő tehenek, az ún. heverő marhák a legszegényebb koszton, kóron, szalmán kitelelnek.

108 A haszonállatok (fejős tehenek, borjúk, bikák) némi minőségi takarmányt is kaptak. Míg a jószág a kórót eszi a gané leszedése következett. A vasvillával a száraz almot előre tolták, a szennyeződöttet a ráhullott ürülékkel együtt leszedték az ól placcára. Ezután - az ekkorra már a lovak alól is összegyűjtött ganévdl együtt a család erre a célra kijelölt férfitagjai egykerekű targoncával vagy a kerék nélküli ún. rakoncával kivitték a ganédombra. Itt gondosan felrakták, felszarvazták. Ekkorra az első adag kórót a jószág végigrágja s most még egy-egy kévét tesznek a jászolba, majd a vakarás, kefélés következik (a lovat pucolják, a marhát vakarják). A vakarót jobb, a kefét bal kézbe fogják. A vakaróval a szőrt fellazítják, a kefével lesimítják. E két mozdulatsort addig ismétlik, míg a jószág szőre fényes nem lesz. Tavasz felé, amikor a téli szőrt leveti az állat, a kefében, vakaróban összegyűlt a szőr. Ezt - ahol gyerek volt a háznál - összegyűjtötték s belőle - forró vízben - szőrlabdát gyúrtak. 108 Nagyváthy is ezt az előnyét említi az ökörnek a lóval szemben. Nagyváthy 1971. 110. 113