Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

„…hogy mindnyájan egyek legyenek”

lyagos kehelyből és a Déri Múzeum tulajdonát képező szakrális tárgyakból rendezett kiállítás szándéka az is, hogy közelebb vigye megtekintőit az egyházművészethez, azokhoz az értékekhez, amelyeket ezek a múltból ránk maradt tárgyak reprezentálnak. Debrecen a XVT. század harmincas éveitó'l kezdve nemcsak a református egyház legjelentősebb magyarországi központja, hanem a magyar anyanyelvűség, a nemzeti műveltség és kultúra őrzője, gondozója, műhelye és terjesztője is egyben. A város a XVIII. század közepétől kezdődően fogadta be leginkább a más hitűeket, a római, majd görög katolikusokat, az evangélikusokat és a zsidó vallásúakat. A kiállítás műkincsei az egyes vallásokhoz, felekezetekhez tartozó szakrális művészet megjelenítői, típusai. Ebben rejlik tartalmi értékük, funkciójuk és formakincsük lényege. Ezek a különböző egyházakhoz, templomokhoz, gyülekezetekhez és a liturgiához tartozó tárgyak magas színvonalú művészetről tanúskodnak, s ugyanakkor kifejezik rendeltetésüket. A hitélet, a templomi áhítat és áldozat az emberek többsége által tisztelt és megbecsült tárgyai. A mindennapos tárgyaknak, a térítőknek, kannáknak, kelyheknek a vallás, a hitélet új jelentést és funkciót adott, alkotóik pedig azokat a művészi értékek magas szintjére emelték. Eltéréseikkel együtt a képző- és iparművészet különböző stílusait fedezhetjük fel a szakrális művészet tárgyain. Ebben az is közrejátszott, hogy az egyházak nemcsak támogatói, megrendelői, hanem szervezői is voltak a művészet műhelyeinek, a művészeknek, így válhatott az egyházművészet kulturális örökségünknek szerves részévé. Ennek szemléletes bizonyítékai a templomok műkincsei, az egyházi kincstárak, az egyházművészeti és világi múzeumok felbecsülhetetlen értékű gyűjteményei. Ezek a műkincsek reprezentálják az egyes stíluskorszakokat, azok meghatározó vonásait, az egyetemes, a nemzeti és helyi sajátosságokat. Ezt mutatják a reneszánsz XVI-XVII. századi, a református egyház szakrális művészetében megújuló és sajátos formát öltő jegyei. Itt elsősorban az úrasztali terítők és a ötvösművészet megragadóan szép tárgyai mutatják meg előttünk igen gyakran népi ihletésű motívumaikkal együtt. A katolikus szakrális művészet az államalapítástól napjainkig hordozza és viszi tovább az egyes korok művészeti stílusait, ebből következik rendkívülien gazdag változatossága. Az evangélikus egyház a németországi késő reneszánsz és a barokk művészet közvetítésében töltött be jelentős szerepet egyházművészeti tárgyaival. Az ortodox egyházak műkincsei a bizánci örökség hordozói és továbbvivői, ugyancsak magas fokú művészi értékeikkel. Amennyire eltér az egyes vallások, felekezetek szakrális művészete egymástól a díszítettség, a formai sajátosságok tekintetében, annyira egybekapcsolódik, együvé tartozóvá válik a vallásos elkötelezettség, így többek között a bibliai tárgyú tematika által. Ez teszi lehetővé az ezekben a műalkotásokban rejlő közös jegyek megfogalmazását, a különböző vallások művészetét meghatározó szem-