Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)
„Világunk tükre a művészet”
tájon élő képzőművészek középgenerációjának figyelemre méltó és jelentős alakjává. A hatvanas évek közepétől kezdve számos csoportos kiállításon vett részt. Szerepelt műveivel többek között a Magyar Nemzeti Galéria 1970. évi jubileumi kiállításán, ugyanott a Kelet-Magyarországi festőket bemutató tárlaton 1972-ben, s az Új Művek bemutatóján a Műcsarnokban, 1971-ben. Egyéni kiállításokon mutatkozott be Debrecenben és Nyírbátorban, Miskolcon és Szolnokon, Budapesten a Fényes Adolf-teremben, Nagyváradon és Lublinban. A tárlatait látogató emberekkel való találkozásai jelentős, érdeklődését és témaválasztásait gazdagító élményeivé váltak, művészeti fejlődésének fontos állomásaivá lettek. Biztos vagyok abban, hogy ez a mostani bemutatkozás, a nyíregyháziak által értően és gondosan megrendezett kiállítás is gazdagítja ezt a sort. Több szempontból nézve is. Bényi Árpád művészi alkotómunkájával hitet tesz táj- és emberszeretetéről. A látható valóságot, az általa kiváltott gondolatokat festőileg teljes és ugyanakkor egyéni módon mutatja meg nekünk. Első látásra is szembetúnőek ezek a sajátosságok. Képeinek rendkívülien erős az érzelmi, indulati telítettsége, mások gondolatait és érzelmeit is átható ereje. A szenvedélyekkel teli belső izzás és a halkabb, líraibb, színekben is visszafogottabb képi vallomások állítják elénk alkotójukat, emberi és művészi karakterét. Élményeihez, a megélt valósághoz olyan kifejezési formákat keresett, amelyek lehetővé tették és teszik állandóan jelen lévő közlési szándékainak megfogalmazását. Az emberi, társadalmi jelenségekre egyaránt érzékeny festőt jellemeznek az erőteljes ecsetvonások, a nagy foltok, az elevenen szikrázó színek, a tudatos és pontosan véghezvitt képszerkesztés s a festőileg sokszor körüljárt, lényegre törő megfogalmazás. A szívéhez közel került bihari táj megfestése, a Szeles hajnal, az Illés szekerén, a Magvető, az itt látható valamennyi festmény meggyőző bizonyítéka a festészetéről eddig elmondottaknak. Igen gazdagon tárul itt elénk gondolatainak és érzelmeinek formákba és színekbe öntött megfogalmazása. Felfokozó művészi erő, igazságkeresés, a képépítés tárgyiassága, a hitelesítő őszinteség - megszállott, az élet által felvetett kérdésekre megfelelő választ kereső művészi magatartást igazolnak. Ezért van az, hogy festményein megjelennek világunk változásainak a gondjai is. így például az eltűnő tanyavilág táji ábrázolása. Én úgy érzem, hogy ebben a művészi megközelítésben nem tűnik alámerülőnek az egész. Láthatjuk benne az átalakuló világot, a változó életformát is, ugyanakkor igen erős indulatisággal azt is kifejezi művészetének „nyelvén", hogy: Ember! Ne rombolj le mindent abból, amit eddig megalkottál! Őrizd meg azt, ami érték, ami arra érdemes, s ami azért kell hogy megmaradjon, mert az eddig megélt sorsok tükre! Azt hiszem, mindezért és mindezekkel együtt tekinthetjük Bényi Árpád festészetét elkötelezettnek, a realista vonulatok expresszív ágához tartozónak. Alkotótevékenységéhez mindig szorosan hozzátartozott a tanítás vágya s annak sokágú tennivalói. Személyiségének, művészi fejlődésének egyik meghatározója az,
