Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Aki a szép tárgyakat szerette

AKI A SZÉP TÁRGYAKAT SZERETTE Bevezető a Szomolányi-gyűjternény bemutatásához 1994. június 5. Debrecen, Déri Múzeum Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves Vendégeink! A Déri Múzeum nemsokára 65 esztendős lesz. Fennállása óta számos értékes műtárggyal, műtárgyegyüttessel gyarapodott. Az állandó kiállításokban bemutatott és a raktárakban őrzött gyűjtemények alapját az egykori Városi Múzeum, Déri Frigyes és Déri György nemzeti és egyetemes értékű műkincsei képezik. A hat és fél évtized alatt sokan gazdagították a múzeum műtárgyailományát kisebb-nagyobb számú és értékű adománnyal. Kiemelkedőek ezek között Holló László Kossuth-díjas festőművész ajándékba adott alkotásai és hagyatéka, valamint Medgyessy Ferenc ugyancsak Kossuth-díjas szobrászművész életműve. Mindkét gyűjtemény önálló kiállítóhely termeiben látható. Természetesen említhetnék még egy sor, ajándékozás révén a Déri Múzeumba került műtárgyat és műtárgyegyüttest, de ez alkalommal erre nincs idő. Annak a kiállításnak az anyaga, amely mostantól kezdve lesz látható a múzeumban, olyan gyarapodás, amely eszmei és anyagi értékét tekintve kiemelkedően értékes, s legnagyobb örömünkre a múzeum tulajdonába került. A 240 darabból álló gyűjtemény nagyobbrészt ötvösremekekből, aztán 10 keleti szőnyegből, XVIII-XIX. századi órákból és bútorokból, elefántcsontra festett 27 miniatűr mellképből és 8 olajképből tevődik össze. A gyűjtemény értéke szinte felbecsülhetetlen. Olyan nemzetközileg is jegyzett és védett műtárgyak vannak közöttük, mint a XVII. századi ún. Nautilus-serleg, vagy például Waldmüllernek, a XIX. század jelentős bécsi művészének női portréja, az ezüst és aranyozott ezüst, díszített, szemet gyönyörködtető szelencék sokasága. Egy, a művészeteket szerető ember egész életét betöltő gyűjtőmunkájának eredménye ez a sok szép műtárgy, amit végrendeletileg a debreceni Déri Múzeumnak ajándékozott. Ki is volt ő? Szolományi Elemér nyugdíjas, egyedül élő idős ember volt. Van annak vagy hat esztendeje, hogy együtt ültünk budai garzonlakásának XVIII. század végi és XIX. század eleji bútorokkal berendezett szobájában. Szigorú, majdhogynem szúrós tekintettel méregetett az akkor nyolcvanesztendős, vékony, beesett arcú öregúr. Kissé kimérten bár, de beszélt-beszélt, s én egyre jobban ráfeledkezve hallgattam érdekes életéről s gyűjtőszenvedélyéről szóló mondandóját. Közben engem is faggatott addigi életemről, származásomról és múzeumi ténykedésemről. Megtud-