Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Hagyományos áruk – hagyományos árusítási módok

Olajárus. Vasárnapi Újság, 1866. A hegyekből fát szállító szekér. Magyarország és a Nagyvilág, 1870. maga csinálta a fagylaltot, hanem valamelyik cukrász, akitől csak árusításra átvette az árut, esetleg sült tököt, pirított tökmagot vagy napraforgómagot, főtt tengerit, pattogatott kukoricát. Sokan közülük vattacukrot vagy csak egyszerűen cukorkát árultak. A cukorkaárus áruját staniclizve, azaz papírzacskókba csomagolva árulta. Nagy volt a választék: mézes és töltött cukor, savanyú cukor, promeszli, pemetefucukorka. Néhány cukorkafajtát darabonként vagy háromdarabonként is árulták, mint például a stolverket. A fagylaltárusok - akik gyakran felkeresték lakóhelyük környékének falvait is - csengővel adtak hírt magukról. Ugyanúgy, mint a vízárusok. A századfordulón még sokfajta vízárus volt. Ma már csak a szikvízárust ismerjük, azt is csak kisebb helyeken, amint stráfkocsiján végigmegy az utcákon és csengőjével jelzi, hogy itt a szódavizes; lehet venni, cserélni. Nagyobb folyók melletti településeken általános volt a folyóvíz-árusítás. Pesten ilyen árus volt a Duna-vizes. Sóbányák vidékén sósvízárusokkal, Erdélyben borvízárusokkal találkozhattunk. De ki ne emlékezne a piacokon, vásárokon vagy éppen a vasútállomásokon közönséges vizet árusító gyerekekre, asszonyokra.