Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Cserépedények Kötegyánban

gyázott, de közel sem becsülte annyira, mint a mázas edényt. A mázas edény háromféle: egyszínű, minden dísz nélkül való, irókadíszes és festett díszü. Nagyritkán előfordul bekarcolás is. Viszont általános ez a díszítési mód a butéliáknál, ahol a szokásos felirat is ilyen módon készül. Ugyancsak gyakori a körbefutó bemélyesztett vonal is, amit korongolás közben karcolt rá az edényre a mester. A színek különbözők. Általában a zöld és a barna a kedvelt. Az irókadíszek és a festett díszek mind virágmotívumok. Az irókadíszítés egyszínű, a festett díszítésnél többszínűséggel is találkozunk. A vászon- vagy tótedényeken is találunk díszítéseket. Ecsettel festett, egyszínű (sötétbarna), sujtáshoz hasonló vonalvezetéssel készült díszek találhatók rajtuk leginkább. Megállapítható, hogy a vászonedények egy része újabban került a faluba. Ezek szabályos formájú, jól kidolgozott darabok. A földműves szövetkezet is kizárólag csak mázatlan edényt árul. A régebbi vászonedények kevésbé jól kidolgozottak, díszítéseik és arányosabb formáik miatt archaikusabbak. Az edények továbbélése szűkebb körű, mint sok más eszközé. Az eltört cserépedényt, a csanakot az esetek zömében el kellett dobni. A nagyobb edényeket, melyek drágábbak is voltak, és törés esetén is nagyobb darabokra törve, részeik könnyebben voltak összeilleszthetők; megdrótoztatták. Mégpedig nem akkor, amikor megrepedt, hanem már újkorában. Kis edényt nem drótoztak. A kis edények vagy csentresek különösebb értéket nem képviseltek. Minden vásárból vagy piacról hoztak haza belőlük. Úgy pótolták őket, ahogy fogytak. A drótozást vándor iparosok végezték, de általánosan drótoztak a lakosok is. A drótozás nemcsak a repedés, törés ellen kellett, hanem különösen nagy fazekaknál azért is, hogy az edény fala erősebb legyen, hogy a fülek az emelésnél a nagy súlyt megbírják. Hasonló okokból drótozták meg a nagy tálakat is. Nagy edényeknek különös gonddal drótozták meg a füleit. Ha úgy tört el az edény, hogy valamelyik része még használható volt, megtartották. Fazék-, csupor- és köcsögaljból macskatányér, csirkeitató lett leggyakrabban, de piszkító anyagok tartására is felhasználták (például festék, rühkenőcs, szurok stb.). Ha letört a korsónak a füle, de egyébként nem sérült, „kötőféket vetettek a nyakába ", azaz egy kötelet hurkoltak rá fogóként. A kötél végére fából fogót készítettek, sokszor kötélpecket tettek rá, és ennél fogva vitték-hozták.