Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Kiképzőtisztként

Itt alszik a költő Moore után angolból Itt alszik a költő, akinek kezében Apollónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Aludj, néma költő... most észrevétlenül Jár vihar és szellő holt homlokod körül, Vihar, mely harsog, mint harcdalod harsogott, És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod. ,*(*~4(ei 4 *6

r

~~ ,.<?/„// ZJ^^: 4*-, ,^fii'~.€-'.y-~"- . A vers kézirata (OSZK) Hogy volna kedvem... Hogy volna kedvem, örömem nekem, Midőn távol vagy, édes kedvesem! Hiszen sötét van, ha a nap lemén. De emléked velem jött és marad, Az vet reám bús halvány sugarat; Emléked a hold, sorsom éjjelén. Nyílik körűlem itt-ott egy virág, Nézek búsulva, szívszakadva rá, Mert harmat reszket mindenik felett. Nézek búsulva, szívszakadva rá, Azt gondolván: a harmatos virág Felém tekintő könnyező szemed. Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz, Könnyektül ázik ama kedves arc, Amelyet annyiszor csókoltam én. Most víz van ott, hol egykor tűz vala! így áll a záporfelhők fátyola Az elenyészett csillagok helyén. Sirass, sirass, egy kis vigasztalás A bús sziveknek a könnyhullatás, Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek. Miért ne sírnál? férfi vagyok én, S véres csatáknak állok küszöbén, És mégis néha én is könnyezzek.