Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Kiképzőtisztként

1848 Ezernyocszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. AU a tenger nagy elbámultában AU a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya Vitorlája Iszaposán összetépve A kormányos szíve képe, Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában. Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Almainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölkiált az égre. Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt? ... hah, Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... No de mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesült az írás Jóslatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadsági Aki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap.