Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Nem a legelső rajtam már e seb, De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb A sok között, Melyet vétkes könnyelműséggel A hűtelenségfegyverével Bennem baráti kéz ütött. Dúsgazdag bánya a tapasztalás, Melyből sok ember életkincset ás Nem én, nem én! Gyönyör szomj as szivem ... remélve ... Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatt-homlok rohan, szegény. Remény, remény, mért vagy te szép virág? Téged nekünk az ég miért is ád? Azért-e csak? Hogy hervadandó kelyhed légyen, Hová csalódás éjjelében Szemünk harmatjai hulljanak... De nem panasztok, bár keblem teli, S az elfojtás még inkább neveli Búm tengerét; Úgyis ki tudja? hogyha hullnád Lel kern k iára dó jaj dal m át: Talán már meg sem értenéd. Nem is kívánom megtérésedet, Akár óhajtod, akár megveted Uj frigyemet. Az istenség is tehetetlen Eggyé bűvölni e kebelben A szertezúzott láncszemet... Nem láncszem az, nem! egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola, A drága hit! Rájött a végitélet napja, S már semmi föl nem támaszthatja Ledúlt világom romjait.