Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Élő halott Ellenség, jó barát, Végeztem veletek; Senkit nem gyűlölök, Senkit nem szeretek. Nincs semmi örömem, Nincs semmi bánatom; Érzelmim, vágyaim Mind, mind elaltatom. Ohajtásim közül Ébren csak egy marad: Aludjam én... minél Elébb ...a föld alatt. Az Elő halott c. vers hűen tükrözi Petőfi december eleji hangulatát. Nem gondoljuk, hogy a romantikában jól ismert dekadens halálvágy szólal meg ebben a költeményben, hanem inkább a kilátástalanság nyomasztó érzése tör fel őszinte realitással a költőből. Ne felejtsük el, Petőfi ekkor mindössze húsz éves, és még forrong benne a tehetség, amely ekkor még inkább a színjátszás felé hajtja. A betegség, amelyben színészi kibontakozásának akadályát látja, szinte depressziót vált ki belőle. E vers gondolatainak folytatásaként is felfoghatjuk az ugyanekkor keletkezett Temetésre szól az ének... kezdetűt: Temetésre szól az ének... Temetésre szól az ének, Temetésre kit kisérnek? Akárki! már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki. Egem ki nem derűi, Ha jő a kikelet; Egem be nem borúi, Ha látom a telet. Mint őszi alkonyon A félhomályu köd, Fásult egykedvűség Mereng szivem fölött.