Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)
A szabadságharc forgatagában
1849. január közepén indultam Debrecenből Bem tábornokhoz, kinek seregébe tetettem át magam a honvédbizottmány által. Hideg téli reggel mentem át a Királyhágón. Bús elandalodással néztem a tájat, mely nyáron oly gyönyörűen szép, de most szépségeit csak képzelni, találgatni kellett, mint a megvénült asszony eltűnt ifjúságának bájait. Feketetón túl kezdődtek az oláh dúlások nyomdokai, melyek Kolozsvár felé egészen föl Besztercéig tartanak. Kirablott, fölgyújtott, félig s néhol egészen lerombolt házak. Csúcsa és Sebes közt csatatér, hol a mult év vége felé Riczkó vezér alatt a mieink megverték a császáriakat, kik közül Saint-Quentin őrnagy is elesett, s épen ezáltal lett részünkről a csata megnyerve. Útitársam megmutatta a helyet, hol Saint-Quentint lelőtte egy közemberünk. Kolozsvárról Torda, Balázsfalva felé akartam táborunkba menni, mely Szelindeken feküdt, de az oláhok miatt ez az ut nem lévén biztos, sőt igen veszélyes lévén, föl kellett kanyarodnom Dézs, Beszterce felé, onnan le Szászrégen, Marosvásárhely és Meggyesnek. Éjjel értem Szászrégenbe, melyet a mult évben a székelyek kiraboltak és fölgyújtottak. Rettenetes látvány; ugy álltak az ajtó és ablaktalan nagy házak, mint valami óriás koponyák, kísértetesen bámulva üres szemgödreikkel. Szászrégenen túl egypár órányira Petele, kis szász város, melyet szinte a székelyek dúltak föl, de annyira, hogy csak imittamott látszik egy-egy darabka fal. Marosvásárhelyt találkoztam a szebeni csatában megsebesülteinket hozó szekerekkel. Egypár útitársam e látványra jónak találta ott helyben maradni, mig táborunkról "bizonyos hírek nem jőnek", ami hegedűszóban annyi volt, hogy mig "Szebent be nem veszik", pedig katonák voltak. Én továbbmentem, s Gálfalván háltam, hol néhány nappal előbb azon szerencsés csatánk volt, melyben az ellenséget példátlanul megfuttattuk. E csatában történt, hogy midőn attakot fújtak, egy huszár sóhajtva mondta: "isten segíts!" mire egy másik huszár azt felelte: "ne segítsen biz az isten se nekünk, se az ellenségnek, csak nézze, hogy mit csinálunk". Sajnos ez a napló itt megszakad. Petőfi február 23-án indult vissza Erdélybe. Civil ruhában utazott, három hivatalos futár mellett amolyan félhivatalos kormányfutárként. 60 000 pengőt vittek Kolozsvárra az ottani kormánybiztosságnak, főként Bem hadmozdulatainak költségeire. A pénzt előző nap Petőfi Sándor vette fel hivatalosan, és február 26-án adta át a kolozsvári állampénztárnak. Kolozsvárról ő tovább ment Bemhez Nagyszebenbe, de március 16-án már ismét Debrecenben van. Bem tábornok ugyanis március 7-én szabadságra küldte. Kolozsváron néhány napot töltött, Csányi László és Berde Mózes kormánybiztosokkal találkozott. Berde Mózes, Háromszék kormánybiztosa levelet küldött a kormánynak, s ezt Petőfi hozta el Debrecenbe. A Bika (Nádor) fogadóban szállt meg, s felkereste Vörösmartyt, s nála talán találkozott Sárossy Gyulával és másokkal, de Berde Mózesnek ezt írja: Úgyszólván senkivel sem beszéltem az egész Debrecenben. A rábízott levelet is Vörösmartynak adta át, őt kérte meg a levél továbbítására. Bár este érkezett, és
