Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A szabadságharc forgatagában

Debrecen, febr. 15. 1849. A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után írom e sorokat. Az erdélyi táborból érkezem; a kiállóit óriási fáradalmak után jólesnék egy kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakítok drága perceimből néhányat, hogy tudassam a hazával, ha csak röviden is, az erdélyi utolsó eseményeket, melyek a gyávákat talán el fogják csüggeszteni (ami különben semmi veszteség), de a bátrakat még inkább lelkesíteni fogják, mert a valódi férfira nézve nem lehet lelkesitőbb példa, mint a balsorsban is meg nem tört, sőt meg nem hajlott emberek működése. — Bem február ius 1-én, mint már előbb megírtam, seregével Vízaknára vonult át, s ott 4-keig csendesen voltunk. Febr. 4-én kijött elénk az ellenség Szebenből, hol erdélyi minden, de minden erejét összepontositotta, Vízakna előtt megtámadott bennünket; aszó betű szerinti értelmében 10-szer, mondd tízszer nagyobb ereje volt, mint nekünk. Négy óráig tartó ütközet után, mely egyike volt a legvéresebbeknek, miket e korban vívtak a magyar seregek, kénytelenek voltunk hátrálni. Kölcsönös ágyúzás közt értünk Szerdahelyre, az első állomásra; az ellenség csaknem odáig követett. Szerdahelyi megpihenvén, éjfél után indultunk Szászsebes felé, hova virradatkor értünk, s hol a gyulafehérvári garnizon, mely értesítve volt visszavonulásunkról, ágyúszóval fogadott. Egy órai ágyúzás és csatártüzelés után rohammal vettük be Szászsebest, melyet a fehérváriak eszeveszett futással hagytak el; zsákmányunkul egypár töltényes szekér jutott, mi nekünk igen jólesett. Déltájban utóiértek bennünket a szebeniek, csatárainkat egypár órai harc után beszorították a városba, s ágyúztak ránk késő estig, de sikertelenül. Másnap reggel az éjen át ismét tetemesen szaporodott ellenség csaknem egészen körülvett; egyszer jelentik Bem tábornoknak, hogy parlamenter jött: Bem azt felelte, hogy küldjék őt vissza. A parlamenter lengyel, mondja a jelentő. "Annyival inkább, felelt Bem, olyan lengyellel nem beszélek, ki most ausztriai szolgálatban van. " Mindamellett eléje vezették a parlamentert, de a tábornok röviden csak azt mondta neki: "Nem alkuszom ", s ezzel kikísértette őt. Ezalatt mi is vonultunk ki a városból Szászváros felé. Félórányira haladtunk, midőn az ellenség észrevette kitakar ódásunkat, s ekkor egész erejével utánunk rugaszkodott, s igy jöttünk szakadatlan ágyúzás között, mely azonban semmi veszteségünkbe nem került, valami egy órányira. Szászvárostól, hol egy falut fölgyújtottunk, miáltal ketté lett vágva az út köztünk s a császáriak között. Este volt, mikor odaértünk. Azt gondoltuk, egész békével húzódhatunk be Szászvárosba, de csakhamar megdördültek előttünk az ágyúk; a szász és oláh népfelkelés fogadott bennünket. Szászvárost is rohammal kellett bevennünk. Virradat előtt jött a jelentés, hogy a szebeniek utóiértek. Visszamentünk eléjök, s mintegy két óráig harcoltunk velők, nem a diadalért, mely lehetetlen volt, hanem a becsületért, melyet annyi bajnak utána is épségben hoztunk meg aznap délben Dévára, hol a Magyarországból érkezett segédseregekkel egyesültünk. Ez volt 7-én; 8-án én elhagytam (de csak rövid időre) a tábort, s azóta mi történt? nem tudhatom, csak annyit tudok a tábornoktól, hogy ő másnap azonnal indult visszafelé, s hiszem, hogy seregünk most ismét, ha Szebenben nincs is, bizonyosan Szeben alatt van, és nemsokára benn lesz. Azon se-