Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)
Szinyei Merse Anna: Munkácsy Mihály tájképfestészete
zíti a számára megnyiltkozó látványban a természet eldugott zugait is betöltő teremtő akaratot. Munkájának e jellege Mednyánszky festészetében találja majd meg folytatását, de a beható, folytonos természet-tanulmányozás ott még inkább az irracionalitásba fog torkolni. A vízszintesen meredező ágak nemcsak e sugárzó szépségű főművének, hanem számos figurális tájképének is jellemző motívumai és a rutinból festett, banalitásba süllyedő divatképekbe különös disszonáns hangulatot visznek. Itt is bekövetkezett a más műfajokban is jelentkező minőségi hullámzás, a siker, a pénz miatti hajszolt munka szomorú eredményeként. Pedig az alakos tájak között is találunk néhány olyan megoldást, melynek következetes, több festményen keresztül kikísérletezett lehetősége egyetemes érvényűvé válhatott volna. Ez a vonulat tulajdonképpen a nagyméretű Hazafelé című képpel kezdődött. Lényegében Courbet robusztus parasztábrázolásainak folytatásáról van szó, Munkácsy jellegzetes alkonyi színjátékának közegében. Igazán kiérlelt, sikeres kompozíció és stílus sajnos csak a Szénarakás 1886—87 körűire datált lappangó képén találkozott. Courbet Falusi kisasszonyokjának szerencsés utódja, remekül jellemzett, a tájjal szoros egységet alkotó figurákkal, organikus képi ritmussal, harmonikus szépséget sugárzó, nagyvonalú festésmóddal. A nagybeteg művészen azonban egyre mélyebb alkotói és emberi válság lelt úrrá és ha festett is még néhány érdekesebb képet, egyre inkább a fáradtság, a rutin vezette ecsetjét. Ez érezhető az 1890 körüli, különös hangulatú Alkonyon éppúgy, mint az öt évvel későbbi Monceau-i park este nagyméretű vásznán, utóbbi bizonyos rokonságot mutat Csontváryval a villanyvilágítás és a természetes fény effektusainak kutatásában. Munkácsynak azonban már nincs többé ereje a felvetett festői probléma következetes körüljárására. A tragikusan záródó sorsú nagy mester tájképfestészetének sommás áttekintése 10 eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy Munkácsy természeti ábrázolásai talán még inkább a romantikából a realizmusba torkolló vonulatba sorolhatók, mint egyéb műfajú alkotásai. Bizonyos kivételektől eltekintve azonban a legjobbak olyannyira megőrizték a szenvedélyes önkifejezés hevét és erejét, hogy impulzív expresszivitásukkal a műfaj további lehetőségei felé is irányt mutattak. Igazat kell 10. Terjedelmi okokból ezúttal kizárólag magukból a művekből és a levelezésből — tehát a leghitelesebb forrásokból — indultam ki és nem ejtettem szót arról a számtalan, Munkácsynak tulajdonított lekicsinylő megjegyzésről, mellyel különböző szavahi he tőség ű kortársai szerint a tájkép műfaját illette. .
