Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)
A táplálkozás rendje
a magáét ette. De ha valaki bort, vagy pálinkát hozott magával, azzal illő volt felköszöntem az ebédhez jött vendéget. Otthon a faluban asztalnál ettek, melyet hátköznapokon nem mindig terítettek le abrosszal. Ha hideg étel volt, evőeszközt nem adtak, csak egy kés volt az asztalon, mellyel ki-ki magának vágott annyi kenyeret, amennyire szüksége volt, vagy ezzel vágott az asztal közepén egy tányérba elhelyezett szalonnából, kolbászból. A férfiaknak volt bicskája, a nők a gazdasszony tói kértek egy-egy konyhakést, azzal ettek, ugyanúgy kézből, mint a mezőn. Ha leves is volt, mindenki kapott egy-egy tányért, egy kanalat, újabban már villát is. A leveses tálat az asztal közepére tették, s abból mindenki magának szedett a merőkanállal, amennyit akart. Csak a polgárosuló parasztoknál fordult elő, hogy a gazdasszony férjének, vagy a család tagjainak kiszedte a levest. Bár vidékünkön nem volt olyan szokás, hogy a nők nem ülhettek az asztalhoz, azért mégis a nők legtöbbször külön ettek. Voltak olyan patriarchális családok, ahol a gazda maga mellé ültette a feleségét, de ha nem volt, aki felszolgáljon, úgyis mindig fel kellett állnia, tehát inkább le se ült (Hajdúnánás, Hencida). Az viszont természetes volt, hogy a családtagokon kívül a cselédek és a munkások is egy asztalnál ettek a gazdával. Ilyenkor mindig a gazda szedett először, azután életkor szerint haladtak sorba. Ha idősebb volt a cseléd, vagy a munkás, előbb szedett, mint a nála fiatalabb családtag. A szedéskor ki-ki számotvetett, hogy kb. mennyi jut, s úgy kellett szedni, hogy az asztalnál ülők mindenikének jusson. Ha volt bőségesen étel, akkor a gazda vagy a gazdasszony tovább kínálta: „szedjenek még!", „na, szeressék még!". Arra viszont vigyázni kellett, hogy többet ne szedjenek, mint amit meg bírnak enni, mert a legnagyobb véteknek számított, ha valaki nem ette meg a tányérjába kiszedett ételt. A gyerekeknek ugyan az anyja szedte ki az ételt, de még ezeknek se volt szabad meghagyni: ha nem ették meg, addig nem kaptak más ételt. Ha több fogás volt, azt is ugyanabból a tányérból ették, s közben a tányért nem mosták el. Bár az igaz, hogy a vastagételeket még a XX. század első felében is nagyon sok helyen közös tálból ették, tehát nem volt szükség a leveses tányérra. Akár közös tálból ettek, akár nem, az az ősi szabály élt, hogy a közös tálból mindenki csak „maga elől" vehetett, éppen úgy, mint mikor a pásztorok a közös bográcsból ettek. Aki ezt elvétette, azt a gazda rendre utasította. (Az anekdota szerint a hortobágyi pásztor Mátyás királynak is a kezére ütött a kerekfejű kanállal, amikor az a bogrács másik oldalából akart húst venni, mondván: „magad elől, uram-király!") A közös tálból evésnél nagy szégyen volt, ha valaki elcsorgatta az ételt. Éppen ezért minden falat alá egy darab kenyeret tartottak „kármentő"-nek. Evés közben nem illett beszélni. Ha mégis elkerülhetetlen volt, egy-két szóval elmondták, amit akartak. Evés előtt a vallásos emberek imádkoztak, a katolikusok keresztet vetettek. Az asztalnál is ügyelni kellett az evés ritmusára. Aki nagyon gyorsan falta az ételt, arra azt mondták: „lúbélü", ha lassan evett: „nyámnyila". Az ilyet meg is szólították: „meg kék kalapálni a fogát!". Tudni kellett, mikor illett az evést abbahagyni. Rendszerint a gazda kezdte el, és ő hagyta abba legelőbb, ha azonban még volt a tálban, akkor a többieket tovább kínálta: „egyenek csak emberek, garas a fenekin", vagyis egyék meg mindet, ami
