Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)
A táplálkozás rendje
Különleges alkalmak A nyári étkezési szokásokkal kapcsolatosan kell még szólni bizonyos nagyobb munkakampányok különleges étrendjeiről. így némileg eltért az aratók kosztja a megszokott hétköznapi étrendtől. Nem maradhatott el pl. a reggeli aratópálinka. Reggel ugyan többnyire szalonnát ettek kenyérrel, de ebédre már jó tartalmas, két, vagy három fogásból álló ebédet vittek ki az aratóknak. Első fogás rendszerűit valamilyen savanyú leves (kaszás leves, zöldpaszuly, húslében főtt almaleves stb.), azután csirkepaprikás galuskával, vagy gulyásleves mákos tésztával (Szerep), gyakori a kalács. Gyakori volt az igen tartalmas leves egytálétel is, melyet egyesek kint a tallón maguk főztek meg (Kornádi, Újtikos stb.). Vacsorára az aratók is déli maradékot, szalonnát ettek. Ha este hazamentek a faluba, otthon este is főtt étel várta őket. Az étkezés rendje Nálunk a polgári étkezés etikettjét a parasztok csak az 1930-as évektől kezdték megismerni, de a hétköznapi étkezések alkalmával ezt nem tartották be. Ennek ellenére a paraszti étkezésnek is szigorú, csaknem kultikus rendje volt, melyet mindenkinek be kellett tartani. Szabály volt, hogy nem illett kimutatni, ha valaki éhes, s erről főleg nem ülett beszélni. Ha eljött az étkezés ideje, otthon a gazdasszony, mezőn a rangidős férfi adta meg a jelt, hogy kezdődhet az evés. Otthon az óra, mezőn a kihallatszó harangszó adta meg a jelt az evéshez, de a hosszas gyakorlat során a nap állásából is meg tudták állapítani, ha eljött az ebéd ideje. A debreceni tanyákon hatalmas fűzfakürtöt fújtak meg, a hortobágyi pásztorok a kútgémre felhúzott ruhadarabbal jelezték, hogy dél van. Aztán mindenki szépen, rendben lerakta a szerszámot - éles szerszámoknál ügyelve arra, nehogy valaki belelépjen -, s alkalmas helyet keresve kezdtek enni. Mezőn, úton a hideg kosztot, kenyeret, szalonnát, húst mindig kézből ették. A szalonnát a bal kéz mutató- és hüvelykujja közé fogták (lehetőleg kis darab kenyérhéjjal, hogy a kezük ne legyen zsíros), jobb kézbe vették a bicskát, s azzal levágtak egy szeletet, rá egy falat kenyeret, s megették. Az evéssel nem ülett nagyon sietni, kapkodni, de az még nagyobb szégyen volt, ha valaki lassan „nyámnyogott", húzta az időt. Amikor jószággal dolgoztak, az étkezés idejét az állatok etetése is befolyásolta. A ló csaknem annyi idő alatt jóllakott, mint az ember, de az ökröt, tehenet hosszabb ideig kellett etetni, esetleg legeltetni. Ilyenkor volt idő arra, hogy a szalonnát megsüssék, esetleg főzzenek valamit. Deleléskor néha a szomszédok is összejöttek s keveset elbeszélgettek, ha az idő engedte, 15-20 percet szunyókáltak. Ha jószággal voltak, a delelés akár 1 -2 órát is igénybe vett. A mezőn egymást étellel nem kínálták: mindenki
