Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)
Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez
nél életíratot, vagy másképpen életrajzot 19 írt, ezért 2 Koronát kapott.... Mi a Kölcsey utcán laktunk, V. tized, 154. szám alatt. Ha valakinek valakije meghalt, odajött hozzánk, bejelentette, apám lement a házhoz, felvenni az adatokat, meg a költséget. Az életrajzot este otthon írta meg. A funerátor csak a lelkészi irodába ment el, odaadni az adatokat. Mint ilyen embertől őtőle is kérdezték: milyen ember volt az elhunyt, templomos, adakozó, stb.... Az egyházi alkalmazottak közül a funerátor volt az első. Ide tartoztak a VII. tizednek az l-l kézbesítője, akiknek a hajdúkáplár volt a parancsnokuk, a 2 egyházfi, 4 harangozó, 2 iskolaszolga. A funerátor terítette az Úr asztalát is. Az éneklő gyerekeket a funerátor kérte ki. Jóba volt vele a két koporsós is, hogy hozzájuk küldje az embereket... »Mint Márton Antal elmondotta emellett az édesapjának volt hat hold földje, azt munkálta, s mellette járt aratni, télen a vasúthoz, hisz 5 gyermeket nevelt. Mindenhez értett, a háznál ami a gazdálkodáshoz kellett megcsinálta, fejfát is készített. «" A siratásról Ecsedi István 1929-ben is már mint kiveszőben lévő szokásról írt. A mostani 60—70 évesek már csak arról tudnak, hogy volt ilyen. Jelentőséget nem tulajdonítanak e régi szokásnak, s lekezelően nyilatkoznak róla. Hadd idézzek néhány beszélgetésből: „... a halottlátás idején a siratóasszonyokat emlegette anyuka, hogy ő maga is hallott ilyet, aki elsiratott valakit ... azokat úgy fogadták, szóval nem a családból vagy a rokonságból vállalkozott valaki ilyesmire... Hát anyuka mondta: ő is mint fiatal bizony nevetségesnek tartotta, valahogy kiénekelt mindent, mert nemcsak arról : beteg volt szegény, és nyugodjon békében, egészen más, azt mondja a napi dolgait, meg amiket művelt, jaj, hogy etette a tyúkokat, jaj Istenem mi lesz mán ezekkel, mit tudom én, mindent, ilyeneket. Mikor anyuka akkor belépett, éppen így siratás közben, ő is így halottlátni ment, és akkor ránézett a néni, aki ismerte anyukát, és őt is beleénekelte, hogy: jaj, itt van a kedves Bereczkiné asszony, és mostmán nem beszélnek ezentúl, hogy milyen jóba voltak, ilyeneket, így. Szóval nem rímbeszedve, szósincs róla, csak így dallamosan kiénekelt mindent. De ez nagyon hamar megszűnt, úgy látszik már ezt nem nagyon szerették, nem sok értelmét láttam én se. Na a vallásnak semmi köze nem volt hozzá ..."„... Hallottam róluk. Hallottam azt is, hogy vót olyan hely, ahol megfogadták őket. Gondolom, ez olyan helyen vót, szerintem, biztosan ott már unták esetleg a beteget, s nem tudták meg sem siratni, és ilyen helyen vót ez szokásba. Hallottam olyan temetíst, amikor így vótak ezek a siratóasszonyok, és úgy emlékszek rá, gyerek vótam még, hogy úgy a jó tulajdonságát sorolták fel, hogy milyen jó vót, hogy milyen jó ember vót, és mosmán odavan, mosmán elbúcsúztak, soha nem látják többet, ilyeneket hallottam..." Ugyanakkor egy tragikusan elhunyt fiatal lány sírkövére 1977-ben egy siratóének részletét vésették a szülők: „Fekete föld nyílj meg! / Koporsó hasadj meg! / Elfelejthetetlen / Csak egyszer szólalj meg!" 20 19 Életirat minta, emlékezet alapján írta le Márton Antal: „Ama kitétettetett gyászos koporsóban nyúgosznak egy hűséges feleségnek, drága jó édesanyának, nagymamának immár csak néhai özv. Szabó Ferencné Kovács Lídia atyánkfiának meghűlt és porrá válandó földi részei. Született ő városunk kebelében, néhai Kovács János és Tóth Sára édes szüleitől, kiktől tisztességesen felneveltetvén, házasságot kötött a most felette gyászoló Szabó Ferenccel, kivel szeretetben, jó egyetértésben, Isten és emberek előtti kedvességben eltöltöttek 42 házassági éveket. Ez idő alatt nyert gyermekeik közül életben vannak ketten: Ferenc nejével Török Zsófiával 3 gyermekével, Lídia férjével Kiss Gáborral 2 gyermekével. Összetört szívvel áll a koporsó mellett az özv. Édesanya, aki betegsége idején hűségesen ápolta, gondját viselte, imádkozott érte. Testvéri részvéttel gyászolják elhalt testvérinek gyermekei, könnyes szemmel kísérik utolsó útjára keresztgyermekei, közelebbi, távolabbi atyafiai, jószomszédai, ismerősei. A megboldogult míg élt istenfélő, férjét, gyermekeit, unokáit idős Édesanyját nagyon szerető hűséges feleség, gondos édesanya, nagymama, és hálás gyermek volt. De miután a halál előhírnökei a romboló nyavalyák meglepték, hosszas gyengélkedés, főleg egy hónapig tartó súlyos betegség után jobblétre szenderült. Áldás poraira, béke hamvaira." 20 Autóbalesetben 17 éves korában elhunyt leány sírkövén van ez a siratóének-részlet.
