Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

szobából, ahol a halott volt, a bútorokat nem hordták ki, csak az asztalt húzták félre. Igazán szegényeknél, ahol csak 1 szoba volt, s a szomszédok meg nem szánták őket, ott kellett hálniuk a halottal 2 napig is. A századfordulótól két temetkezési vállalkozó „koporsós" volt Hajdúszoboszlón: Lázár Antal és Kiss Dániel. Náluk a bevásárlást a családtagok végezték, miután otthon az ereszből kihúzott nádszállal mértéket vettek a halottról. „A pénz mindig a férfiak dolga volt inkább, a fizetnivalókat ők intézték, de így a megbeszélést az asszonyok végezték, és mindig többen, legalább 3-an mentek, így a legközelebbi hozzátartozók." A koporsót két ember vitte haza a fején, a tetejét később szállították haza, mert azt díszíteni kellett. „... olyan kis deszka vót, de nem vót drága! Oszt ilyen pappírral húzták be a koporsót, de olyan aranyozott pappírokkal, aranyozott virágokkal,... szóval direkt az a pappír koporsó díszítő vót... fiataloknak olyan ezüst színű, vót arany színű, egyszínűbarna ha öreg vót. Jól nízett a ki, én nem mondok rá semmit." Szoboszlón eltöltött gyermekkorára visszaemlékezve, Szép Ernő írt a koporsókról is:

6 „.. .A szép ezüstös, aranyas koporsókat, amelyek a piactéren a nagy rőfös üzlet kirakatába ki voltak téve, vagy a boltajtóhoz voltak támasztva, azokat megszoktam, hangulatomat nem árnyékolták. Ott korzózott el az úri nép az üzlet előtt, csak olyan vígan fecsegtek, nevetgéltek, rajok se néztek a koporsókra.. ." A koporsóba a halott mellé kedves tárgyát is odatették : a református vallásúak mellől nem hiányozhatott a „zsótár" vagy a biblia, a katolikusok a rózsafüzért az összekulcsolt kézre tették, úgy, hogy a kereszt függjön. Nők mellé odatették kedves kendőjüket, férfiakhoz a tajtékpipát. Akik ténylegesen jegyben jártak, azok „vitték magukkal" a jegyajándékot: a menyasszonyok a páros gyűrűt, a fülbevalót, a nyakláncot, amin a fiú fényképét hordták. A vőlegények pedig a jegybe kapott nikkel órát ezüst, vagy arany lánccal, melyen ott függött a kedves fényképe. (Az 1920-as években még nem volt szokásban, legalábbis szegények között, hogy a férfiak karikagyűrűt hordjanak, mondván: „minek az zsákolni!") Fényképet nem tettek a halott mellé, mert „ílőt hóttal nem szabad eltemetni" virágot sem, mert „a test hamarabb elrothad". (Élő virágot a fenti indoklással még a sírba sem dobtak.) De például: „... háborúban meghalt fiának akár fényképe ha maradt, vagy amit hazaküldött valami kedves tárgyát, emléktárgyát ilyesmit... vagy elhalt házastársának volt valami kedvenc... annak ha valami emléke volt..." — azokat betették a koporsóba. Ismert volt Szoboszlón a halotti lepedő, de nem volt általánosan elterjedt — ez tűnik ki a visszaemlékezésekből. Egy pontos adatot sikerült róla gyűjtenem: „...És még a nagymama őrizgette a halotti lepedőt. Az körül volt tenyérnyi szélesen hímezve, fehérhímzéssel, de nagyon szép volt! ilyen cakkos fehér hímzéssel, meg hozzá a kispárna is... A nagymama 1937ben halt meg, 1854-ben született... Ez alá lett téve, és akkor felül volt a szemfedő. Kicsüngött a koporsóból, igen, olyan hosszú volt, hogy mikor vitte kifele a halotti kocsi, az majdnem a fődet írte..." A halott felravatalozása a tiszta szobában, a „nagyházban" történt, úgy is mondták: „terítőn volt", s már szóltak érette a harangok. A távoli rokonoknak, ismerősöknek a család férfitagjai személyesen vitték el a halálhírt, az egész közösséget a harangok tudósították. A halál napján, s később ahogyan rendelték, a hírharangok szóltak. (A halál bekövetkezte után egy családtag ment az orvoshoz, anyakönyveztetni, s intézkedett hogy húzzák meg a harangokat.) A reformátusok hírharangról beszélnek, a katolikusok csendítésről. A reformátusok is ismerik a csendítést, de nem csak a halottal hozzák összefüggésbe, hanem az 1920—30-as évekig reggel 4 órakor húzott „bolygót" s az esti „takarodót" is így nevezték, ill. a temetés napján a reggeli istentiszteletet követő harangszót is, mely azt adta tudtul: hány temetés lesz aznap, s milyen módon, mert aszerint szólt egy, vagy három harang, 6 Szép Ernő: Felnőtteknek. (Budapest, é. n.) 73.