Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

Nagy Ibolya ADALÉKOK A HAJDÚSZOBOSZLÓI TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK TÖRTÉNETÉHEZ A hajdúszoboszlói temetkezési szokásokat hiánypótlásként kezdtem el gyűjteni: az 1975ben megjelent „Hajdúszoboszló monográfiája" c. kötetben összefoglalásaként az eddigi gyűjtéseknek, Ujváry Zoltán kitűnő áttekintést ad Hajdúszoboszló népéletéről,

1 de a temetkezési szokásokat alig érintve, Ecsedi Istvánnak

2 az Ethnographiában megjelent cikkére támaszkodva, csak a halottsiratással foglalkozik. A gyűjtőmunka során felkerestem a református és a katolikus vallásúakat egyaránt, s eredeti célom az volt, hogy mindkét felekezet szokásrendjét történetiségében vizsgáljam, támaszkodva az egyháztanácsi jegyzőkönyvekre, ill. a história domusokra. Sajnos ez utóbbiak nem álltak rendelkezésemre, így a katolikus vallásúak szokásait csak a szóbeli visszaemlékezések alapján tudom bemutatni. A visszatekintésekben a régieknek a halálhoz, az elmúláshoz való viszonya a legnehezebben felidézhető, az, amit halálképnek nevezünk. A mai idősek gyakran idézik a közismert szoboszlói mondást: „Akinek bölcsője volt, annak koporsójának is lenni kell!" — a vallásosak az „örök hazába készülődés"-ról beszélnek: „Születtünk, és megyünk az örök hazába, fel vagyok rá készülve mán mink ugyi a valláson keresztül, és nem vesszük olyan nagy vesztesígnek, mer itt vendígek vagyunk, vándorok,... én ebbe beleílem magam..." Ők, már mint kisgyermekek elmentek a szüleikkel halott látóba, „halót látni", rendszeresen jártak temetésekre is: „... mink gyerekik mind jártunk temetísre, ottan körül meghalt valaki hát olyan nem vót mink el nem mentünk a temetísre gyerekik, vittek bennünket, meg meg is níztük a halottat..." Azonban már őrájuk is hat korunk szemlélete, az a világkép, melyben a halál tabu, nem beszélünk róla, elkerüljük a vele való szembenézést. Szép halálnak a gyorsan, hirtelen jövőt tartják, lehetőleg altában érje az embert; a nagybeteget gyakran látogatják, a lehetőség szerint összejön körötte a család, a várható véget azonban senki nem hozza szóba. A katolikusok félnek papot hívni az utolsó kenet feladásához, „nehogy megijjedjen a beteg". A széleskörű orvosi ellátás meghoszszabbítja az öregkort, szinte az örök élet illúzióját keltve az emberben, s már az a fontos: miben halt meg valaki. „... És arra is emlíkszem, hogy még a mesterem is, aki 47-be halt meg májusba, és hát annak se tudták lényegibe annyira, hogy mibe halt meg tulaj donkíppen. Mer nem vót kórházi vizsgálat, meg nem vót szinte orvosi ellátás se. De mosmán mindenki arra kíváncsi hogy jaj, vajon mibe halt meg. Nem is annyira hogy meghalt, hát meghalt, de hogy mibe halt meg? Mi vót a kórokozója?" A halálhoz való helytelen viszonyulásnak szomorú példája ami az egyik családban történt: az unokáknak nem mondták meg nagyapjuk halálát, a temetésre sem vitték el őket. Ám kiderült: a nagyobbik, a kislány úgy-ahogy tud olvasni, s a lépcsőház kapujára kiragasztott 1 Ujváry Zoltán: Hajdúszoboszló népélete. In: Hajdúszoboszló monográfiája (Szerk. Dankó Imre Hajdúszoboszló, 1975) 533-599. 2 Ecsedi István: Sirató énekek Hajdúszoboszlón —Ethn. XL. évf. (1929) 113—116.