Gazda László szerk.: A Déri Múzeum Megnyitásának 60. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 50. Debrecen, 1990)
Balogh István: Elnöki zárszó
között a teret betöltő tömegben én is ott szorongtam, aztán négy év múlva már nemcsak vasárnapi látogatóként kerültem a falain belülre. Tíz évig aktív munkása, majd négy év megszakítás után igazgatója lettem az intézménynek. Ismertem az előd Városi Múzeumot, annak hallatlan munkabírású mindenesét, Zoltai Lajost, inaskodtam az új intézmény első igazgatója, Ecsedi István mellett, kezeltem és őriztem az 1903 óta gondosan megőrzött irattárat. A két elsőrendű tanú elejtett mondataiból, a kisebb-nagyobb belső részleteket ismerő újságíróktól, meg nem írott elbeszélésekből is sok mindent megtudhattam. Ezek mind a múzeum meg nem írott történetének, de a város kultúrtörténetének is részei. Ilyen például Déri Frigyes máig hiányzó életrajza. A „Vezető" is adós maradt ezzel, éppen úgy, mint azzal, hogy milyen körülmények folytán döntött Déri a gyűjteményének Debrecenbe hozásáról. .. Erről csak kéthárom mondatot lehet ott olvasni, azóta is csak imitt-amott esik szó róla, az erre emlékezők is másodkézből tudják, amit eddig elmondottak. Mikor 1920-ban, az akkori Vallás- és Közoktatásügyi miniszter, Haller István egy választási kortesbeszédben Déri ajándékozási tervéről először szólott, neki személyesen, az akkor virágjában lévő keresztény-nemzeti kurzus többi képviselőjének is kényelmetlen volt az ajándékozó származása miatt a részletek emlegetése, a nagyobb hírverés. Legszívesebben hallgattak volna róla. A helyi közélet liberális szellemű képviselői éppen ezekben a hónapokban szorultak védekezésbe, az erőteljesen előretörő fajvédő áramlat miatt. A hivatalos város a látogatóba jött Dérit nem is fogadta, Sesztina Jenő és szűkebb baráti körében, mint magánemberek tárgyaltak vele. Csak későbbi látogatásai során került kapcsolatba a város hivatalos vezetőivel, — amikor már sikerült a kurzus leghangosabb képviselőit háttérbe szorítani. De még ekkor sem kapott több publicitást, mint néhány rövid újsághírt. Ma már az akkori vendéglátók közül senki sem él. Sőregi János — aki két éven keresztül Bécsben több ízben érintkezett vele, a gyűjtemény leltározásában is segédkezett — sohasem beszélt erről. A műgyűjtői tevékenységét is homály fedi, már akkoriban is emlegették, hogy csupán egy jószándékú, gazdag amatőr gyűjtő volt, különösebben átgondolt cél nélkül, aukciókon vásárolta meg, amit a műkereskedők ajánlottak neki. Czakó Elemér h. államtitkárnak, mint a minisztérium egyik vezető tisztviselőjének nagy része volt abban, hogy a gyűjtemény végül is Debrecenbe került, évek múlva is méltán tehette szóvá, hogy a város akkori illetékes vezetői — általa sem részletezett — tapintatlanságot tanúsítottak az ajándékozni szándékozóval szemben. Emlegette e vonatkozásban azt is, hogy ez a megnyitási ünnepségen és vele kapcsolatban is megnyilvánult. Az bizonyos, hogy a végleges elhatározásnál nem csekély súlyú volt az, hogy a Sesztina család és tágabb baráti köre kezdeményezte azt a szélesebb mozgalmat, ami pótolta a hivatalos állásfoglalás hiányát. Az már csak a végleges döntés után következett be. Az is történeti tény, — a korabeli újságcikkek is utalnak rá, de a múzeum akkori vezetői sem titkolták, bár csak szűkebb körben emlegették — hogy a múzeum kiállításainak rendezésére létrehozott bizottságban a helybeli református egyház, a Kollégium vezetői és az egyetem képviselői nem mutattak nagyobb megértést a múzeum ügyei iránt. Ez kivált az építendő kultúrpalota telke körüli vitában tűnt ki világosan. A sokféle személyi érdekellentét miatt végül az új múzeum helyéül az akkoriban már pusztulóban levő, a környező házak telkei lábjában szemétlerakodónak használt, düledező deszkakerítéssel övezett füvészkertet
