Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

HAMLET Nem hiszünk szellemekben, koronás főkben; mérgezett kardok, párbajok, halálfejes kalózok elvesztek a múltban -, s öt órán át mégis egyre feszültebben figyelünk, egyre érzékenyebben ügyelünk minden szóra, éjféltájban, függöny gördültével nem rohanunk a kijáratnak, hanem visszatapsoljuk művészeinket a vasfüggöny elé, újra és újra, valamennyit, talán az elmúlt tíz év alatt még soha ilyen szívből. Minden néző tudja, hogy ki maradt győztesen a színen, hogy mennyi abszurdum várja, s mégis tapsol: sikerült, elhittem, az élet ez, valóságos jellemek, emberek. A Cigánybárók sületlenségeit iiamar megbocsátja, mert csak a méltósággal, a ranggal szemben igényes, de azzal szemben aztán igen. És a méltóság, a feladat emel. Két nagy eredménye a Csokonai Színház új Hamlet-bemutatójának az, hogy e legnagyobb színészi feladat az eddig elért legmagasabb szintre emelte művészeit, s hogy sikerült olyan előadásformát találni, mely mai, reális, emberi, elhihető. Olvassunk egyszer fennhangon Arany János minden idők példás fordításából, bárhonnan. Ugye, milyen nehéz megőrizni a természetes hanghordozást, lejtést, beszédritmust, s ráadásul órákon át úgy, hogy színe legyen hangnak, csúcsa és völgye az indulatnak, hogy ne csak tartalmát, de még dallamát is őrizze a fülünk?! S most emlékezzünk vissza Mensáros Lászlóra. Csak arra az egyetlen szóra, mikor kérve, kérdve, számonkérve, keserűen kiáltja: Anyám, anyám, anyám. Egy zátonyra futott élet minden gyötrődése beleszorult. A legegyszerűbbre emlékeztettem, szándékosan kerülve nagy monológját, Ophelia megtagadását, anyjával folyt viadalát, s ahogy fölibe kerekedik a sarkába küldött két udvaroncnak. („A keservét! azt hiszitek, könnyebb én rajtam játszani, mint egy rossz sípon? ... rám tehetitek a nyerget, de nem birtok játszani rajtam...") kerülve, hiszen az előadáshoz méltóan elemezni s idézni úgy sincs helyem. Jellemnek, érzelmeknek, hanghordozásnak ezzel a széles skálájával, tiszta, világos, hibátlan magyar ejtéssel, az átélés mélységének és az okos játéknak ezzel a kölcsönösségével, mint Mensárosnál, csak igen kivételes esetben találkozunk. Talán egyszer nem hihettünk neki: amikor a sírnál hirdette, hogy szereti Opheliát. A hangos felháborodás Hamletnek igazságtalanságra érzékeny lelkétől természetes, de a hang itt elnyomta a meggyőződést. Nem csupán nyelve, de mozdulatai, mimikái is azt mutatták, hogy Mensárosé a színpad. Bár még a főpróba után is esett változás a színekben, oly otthonosan mozgott, mint valóságos trónörökös, s oly határozottan, mint azt a rendezői felfogás, igen helyesen, megkívánta.