Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
IV. Színházi élet a városban
Claudio és Hero heppiendes szerelnie nem nyugtatja meg a nézőt, legfeljebb megbocsátja a szerzőnek. Itt sem marad el a vidám kép shakespeare-i kontrapunktja: az őrség, ök mindvégig halálos komolyan statisztálnak uraik léhaságához, de ebben a komolyságban ott van a „az uraknak mindent szabad 1 * kegyetlen paródiája is. Amott: a nevetés mélyén tragédia, itt a szolgai fegyelemben: gúny, nevetség swifti mérge annak, ha egy természetes emberi környezetben a meghunyászkodást még a gőg, rangkórság, majmolás és hiúság tetőzi. Nógrádi Róbert vizsgarendezése jól értelmezte a darabot. Egységbe hozni a szálakat, egységbe a változó színeket nem könnyű feladat. Egyrészt kötelez a színpad sokszor iskolás törvénye: színészeink geometrikusán pontos elhelyezése, másrészt ott van a tettpótló nyelv, mely anélkül, hogy különösebb testi mozgást igényelne, pompás szócsatákban gördíti a fejleményeket. Hiba akkor csúszott be, ha az előbbit mereven alkalmazta (pl. az első színben, a herceg felvonulásakor), s amikor a darab második részében színészeink erősen magukra hagyva saját intencióikra maradtak (pl. a templomjelenetben, ahol Andaházy és Soós ide-oda futkározása hitelrontó). Kitérő a sok kacagást kiváltó ötletes zeneparódia, de vásári színvonalú a sírjelenet. Hosszú, fölösleges, olcsó. Nagy érdeme Nógrádinak, hogy igyekezett száműzni a primitív bohózat! trükköket. Márkus László nagyszerű Galagonya-alakítása mutatja, hogy más eszköz is van a nevettetésre. Itt mindjárt meg is állhatunk. Márkus most szabadult meg először teljesen affektálásra hajló modorosságaitól. Otromba, urakhoz dörgölőző, közönséges volt, ahogy kellett. Sikerét csak fokozta a kitűnő Zakar mester maszkja. (Arra azonban nem volt szüksége, hogy az utolsó felvonás első színében a herceg vállára támaszkodjék. Ez banális eszköz, kizökkenti a darabot, s devalválja társadalmi mondanivalóját.) Soós Imre hosszú stagnálás után most nagyot lépett előre. Benedek jellemének minden árnyalatára talált hangot, gesztust, mimikát. Volt nyegle, kölykösen sértett, gyanakvó, komolyt játszó, érzelmes, önfeledt, álmodozó, szenvedő. Milyen nagyszerű az ingadozása a II. felvonásban (3. szín), először jelentkező érzései nyomában, és milyen a rímpróbálgatásban, s mindvégig, ahogy élt, ahogy játszott, elhihető. Csak a templomjelenet kívánt volna több fegyelmet, s kisebb hév mellett talán az artikulációs zavarok is szűnnének. Soós játékmodorának remek partnere Andaházy Margit. Nála a szellemesség életre kap, vág minden szava. Ebben a szerepében nagyon otthon van és mennyit javult még a bemutató után. Eltűnt az utolsó két felvonás kidolgozatlansága, nemegyszer bántó nyersesége. Ha benne az elementáris erő, a játékosság rokonszenves, a másik szereposztásban Gyurkovics Zsuzsa szellemessége nemesebb, mélyebb átélése példás. De példás a beszédkultúrája is. Gondossága néhol már iskolás pátosszal vegyült, ami valószínűleg a kevés próbának az eredménye. Finomsága, de nem nőies kacérság nélküli nyugalma ellentéte volt Soós elevenségének. A kontraszt így is érdekes. Halasy Marika (Margit) az „Andaházy-iskola' 1 életrevaló, kedves neveltje, Csáki Magdával együtt beillett a vérbő olasz miliőbe. Örkényi Évának (Hero) Shakespeare nehéz feladatot adott: a jelenlévő némaságot. Szelíd, naiv-szerelme, Claudio rajongásához illő. Mensáros László szerepe a gyengén motivált Shakespeare-alakítások közül való, de kulturált művészetével elhihetővé tette, mert elfogult felindulásában, álmodozásában, könnyelműségében is emberi maradt. Angyal Sándornak egyik legjobb alakítását láthattuk (Don Pedro) Egyszerű, méltósá-
