Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

Véletlen, szokás, törvény, divat és erkölcs elmúlik, változik, felkeltheti a történelmi érdeklődést az utókorban, vagy nem, de az ember érzései, az emberi lélek bonyolult relációi mindmáig és minden társadalmi formációban érdel cini fogják magát az embert. Az emberi jellem csak konkrét formában nyilatkozhat meg, korhoz, időhöz kötötten. Gyűlöljük a zsarnokságot, de azt csak Júlia apjában, Capulet alakjában megformálva érzékelhetjük, s ugyanígy gyűlölhetjük benne a felfelé törleszkedést, gyűlöljük a rang, a név fetisizálását Júliával, s vele együtt a név fedezete mögött az emberi tartalmat követeljük, az elvont fétis helyett az őszinte emberi magatartást; megvetjük Tybaltban a fiatal férfibe merevült öregséget, szeretjük a dajka fiatalokkal érző szívét, Lőrinc barát természetszerető okosságát. Nem a kámzsa, nemesség, párbaj érdekel tehát bennünket, hanem az emberi szándék, érzés, az adott történelmi helyzetbe testesült emberi viszony. És itt van Rómeó és Júliának az igazi tragikuma. Nem az a tragikus sorsukban, hogy szerelmük be nem teljesülhet, hiszen boldogságuk a legszebb csúcsokat járja be, hanem az, hogy az igaz, tiszta, emberi kapcsolatért vívott harcukban el kell bukniuk a maradiság, önzés, megmerevült hagyományok, hazugság, szűk látókörű környezet ellenében, hogy egyetlen társuk, Mercutio szimpátiája kevés a győzelemhez, s kardja gyenge, hogy a felvilágosult, s jó Lőrinc barát sem tesz egyebet utolsó pillanatban, mint megfutamodik. A Csokonai Színház bemutatójának nagy érdeme, hogy a Rómeó és Júliának éppen ezt a mély emberi tartalmát dokumentálja. A verses drámának mindig megvan a veszélye, hogy emberi eszményei elvesznek a deklamációkban, rím és ritmus kisebb-nagyobb pátosszal tolmácsolt játékában. Ez a bemutató mindvégig megőrizte Mészöly Dezsőnek a Kosztolányiénál hűbb, költőiségben sem mögötte maradó szép szövegét, de a rendezés kiaknázott minden szót, hogy élettel töltse meg. A közönség nem könnyen ocsúdott. Az első képekben még szoktatta fülét, meg a ki-ki ütköző pajzánságokra is későn reagált, de a totális rendezésnek (Vámos László és Thuróczy György), tisztán ejtett, jól tagolt és nem, vagy csak ritkán szavalt szövegnek, a zenének (Sallay Iván), a kitűnő díszleteknek (Siki Emil), a pompás kosztümöknek (Manningerné Horváth Panna), s az életszerű maszkoknak (Zakar István) sikerült lekötnie a figyelmet. Hadd mondjuk meg mindjárt itt: a zenének még ügyelnie kell, hogy sehol ne nyomja el a szöveget; hogy a díszletek közül főleg a köztéri, s a hálószobai volt a jó, de még gondosabban kell vigyázni az egységes világításra és az egységes festői modorra (különösen a veronai köztéri díszletet illetően!), hogy a kosztümöknek a korhűsége és összehangolása elsőrendű; hogy különösen Tybalt, Montague, Mercutio remek maszkjában semmi illúziorontó nem akadt. De ami mindennek értelmet adott, hogy itt emberek mozogtak, élő emberek: féktelenek, szenvedők, rajongók, ostobák, hűségesek, zsarnokok: éltek a néma szerepű fáklyatartó apródtol (Csengery Edit) az öreg Montague-ig (Thuróczy Gyula) valamennyien. Hittünk nekik, sajnáltuk, szerettük, megvetettük, gyűlöltük őket. Ennél többet színpad nem érhet el. Hittünk, mert Shakespeare sokoldalú jellemzését a művészek is követték. Milyen nagyszerűen oldotta meg Andaházy Margit Júlia odaadó áldozatát és fellobbanó kételkedését: hát átkozott gyilkosa lenne Tybaltnak Rómeó, hát megcsalhatta őt Lőrinc barát?! Milyen tökéletes egységben él benne a veronai lány szabad vidámsága, a tiszta szerelem fegyelmező komolyságával! Milyen nagyszerűen egyesül Hotti Éva daj-