Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

vasója, ilyenek külvárosi figurái, koldusai, ilyenek holdvilágos rétjei, alföldi és városi tájai, cirkuszai. Nem hidegek, de sejtelmesek a témái, nem embertelenek, de gyakran ember nélküliek. Nem kietlen, holt vidék Hrabéczyé, mindig átmelegíti a megtagadott hangulat, de „sápadt arcok néznek reánk, hideg, zöldes fény esik rájuk. Az élet friss színeinek semmi nyoma, rejtelmes, elbűvölt világba jutottunk, melyet gyéren világít meg egy magányos művészlélek mágikus lámpája". Önmaga pedig a rab és bohóc el nem határolt figurájában jelentkezik. Fehér darócban, magába roskadt testtel, révetegen, kicsit Vilt Tibor groteszkbe hajló figuráira emlékeztetve, mélységes gúnnyal és drámai megjelenítéssel. Egyik képén (Látomás), mint egy szellemalak áll háttal festőállványának, hátra szorított kezekkel, tépelődve és megadva magát, feje fölött töviskoszorút tartó röppenő angyallal, a sarokban imazsámolyfélével, s a másikban rozzant ládával, a reménytelenség, magány, elhagyatottság, szenvedés, szentség különös kelléktárával. A festészet történetének megrázó dokumentuma. S most gondoljunk hozzá lazúrosán kezelt barnákat, zöldeket, szürkéket, okkereket, a nápolyi sárga pasztelles tónusait, mintha a valóságot valami különös fátyollal szőné be, gondoljuk hozzá a részletek kidolgozását és a bonyolultabb szerkesztést elkerülő, s mindig az egész benyomására törekvő módszert, s ezzel előttünk is áll poétikus, borongó festői világa. Nagyon szerette a világot, de saját szenvedélyes vonzalmát el akarta választani a dolgok önmagukban hordott értékeitől. Sohasem csak a szín vagy a rajz érdekli, de míg ura akar lenni a képnek, végül is csak a rajz és a szín ura. Levet minden formálist, külsőségest, cifraságot, drapériák pompáját, s megmarad a végsőkig leegyszerűsített jelenségnél. Képeit aligha lehetne tovább absztrahálni, ám így, ahogy vannak, még érthetők, felfoghatók, beszédesek: az élet intim, sokszor bizarr pillanatairól beszélnek. Holdfénynél legelésző nyájról, kötögető öregasszonyról, lábmosó nőről, olvasó lányról, huszármentés gyermekekről, kihalt városligeti bódékról. Csak a közösség elevenítő lüktetése hiányzik képeiből; egyedüllétbe burkolt emberek, elhagyott szobák, kísérteties műtermek. Előbb a társadalom volt hozzá tartózkodó, s mire megtalálta volna, ő húzódott vissza. Ugyanaz az emberség iránti olthatatlan, s nem oltott vágy hajtotta, ami szinte minden jelentős alkotónk jellemzője a két háború közt, de jellemzője különösképpen minden debreceni művésznek Csokonaitól Gulyás Pálig. Nála a színek és megfogalmazás sejtelmes bűvölete az, ami Gulyásnál az ideák elérhetetlen messzesége. Rokonai? A festészetben Gulácsy Lajos, a szobrászatban Vilt Tibor, a lírában Dsida Jenő. Gulácsy álomszerűén körvonalazatlan tájain átsuhanó alakjai, Vilt Tibor valószínűtlenül fanyar figurái, Dsida törékeny, halkszavú poézise. Mintha Dsidát olvasnánk képeiben: „A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig, onnan a holdig szőttem a hálót e sejtelem-fonalakból... Bárányfelhőt tartok óljaimban, emlékeimet nevükön szólítom, szeretem az embereket." Sejtelem, múlt, emlékek, hálók, felhők, emberszeretet - akárha a preraffaeliták szókincséből kölcsönözte volna Dsida képeit, s mindnyájan egyben együtt a múltban, misztikumban, hangulatokban, romantikus rajongásban, a művesség arisztokratizmusában, a formatiszteletben, a vizualitásban, az átszellemültségben, s minden idegenkedésük ellenére a kiélni nem tudott emberszeretetben adnának találkozót. Magány, kétely, groteszk fanyarság, pasztelles líra, ezek a fogalmak kínálkoznak még ide, s az ellentétek közül a lírai-drámai, reális-álomszerű, emberit