Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

érzem: mindketten egy utat taposunk... Sajnos, személyesen nem volt szerencsém vele találkozni s így csak műveiből tudok egypárat említeni, amiket nagyon szeretek, de csak elsőrangú előadásban. Ilyenek: a Cantata Profana, a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára, az Allegro barbaro, a III. Zongoraverseny, a quartettjeiből mindegyik, a Kékszakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin -, csak a legkedvesebbeket mondom, de minden dolga megráz, felfrissít, mindig-mindig mondja a magáét s mindig újat, sohasem unalmas. A napokban, folyó hó 14-én a Rádió lemezalbumában részletek a Gyermekeknek az ő előadásában soha nem felejthető előadás volt." Aki ennyire együtt él Bartókkal, az természetesen látja is maga előtt anélkül, hogy személyesen ismerte volna. Látja, amint a törékeny alkotó művész tartózkodóan, a várakozás koncentráló fegyelmezettségében hangszeréhez lép, s minden póz, minden allűr, gőg, vagy mesterkéltség nélkül leül mellé, de megváltozik nyomban, amint játékba kezd. A fegyelmezett nyugalom most iszonyú feszültségbe lendül át, a gyenge testből iszonyú erők szabadulnak föl, szinte rádől a zongorára, úgy birkózik vele. Arca hideg marad, alig változik, de fellobban a szeme s a zongora nem hangszer többé, nem eszköz, hanem maga az elemi hang, maga a lét abban az elemi közvetlenségben, azonosságban, ahogy azt a bartóki zene kimondja. Ezt az elemekkel viaskodó Bartókot festette meg Holló László, a tanáros hétköznapi külsőben az eksztázisig fokozott bensőt, színeiben az ellentétek kemény feszültségét. A hallgatag embert, akinek a szeme mégis és mindig beszélt. A puritán tudóst, pedagógust, művészt, akiben ott élt korunk feloldatlan tragédiája. (Megjelent: Művészet, 1968. július)