Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

szobrot nem." És: „A modern szobrászatnak nem célja a természet másolása, a művészetben benne él a természet minden mozzanata, a modell csak emlékezteti a valóságra". „Nincs egyetlen szomorú szobrom se, az én műtermemben senki nem sír, senki nincs válságban, egyetlen modellem sem ütközött össze a fennálló világrenddel." „A nevetés és a munka megóvja az ifjúságot." „A nők csodálatosak, olyan húrokat szólaltatnak meg az emberben, melyről azelőtt nem is tudott. Az ujjamban kell éreznem őket" - mondta, amikor kitapintotta testüket. Mária asszony kíváncsi volt, megleste, ahogy Medgyessy a súroló asszonyt, akiről egyik jellemző kis szobrát készítette. Szülővárosát, a mostanában őt ünneplő Debrecent is „ujjában érezte", mindhalálig. Ezért ment el utolsó útja előtt is a város meghívására, félig bénán Debrecenbe, ezért álmodott a Panteonról, a Csokonai-síremlékről utolsó leheletéig. Móricz Zsigmond kérdezte tőle Leányfalun, amíg Medgyessy mintázta a nagydiófa alatt: „Meddig emlékszel vissza gyermekkorodra? - mert Móricz azt tartotta, hogy az író azt írja meg élete végéig, amit gyermekkorában átélt. „Amit akkor éreztem, amikor hazajöttek a tehenek a Bethlen-utcai udvarunkbal-felelte Medgyessy. „Zsiga este szerepelt a rádióban. Meghallgatom, mondom, s hallom ám, hogy az én Zsigám gyermekkori visszaemlékezései között elmondja az én históriám, mintha az övé lett volna." Hát ez Medgyessy világos és egyszerű esztétikája. A szobrász egyetlen mondatba sűríti össze gyermekkorát, és aki tudja, milyen élmény volt, amikor a tehén végigdörzsölte oldalát a bokrokon, annak nem kell magyarázni, hogy ebben az egyetlen Medgyessy fogalmazta mondatban egy egész Móricz Zsigmond-regény benne van. „Negyvenöt évvel ezelőtt egymás mellett álltunk, minden héten kétszer, egy-egy órahosszáig a debreceni kollégiumban a tornaórán, ahol ő volt az első gimnáziumban, nagyság szerinti sorrendben a legkisebb, tehát az utolsó az A osztályban, a B-ben pedig én" - írta Móricz 1937-ben. Nemrég Móricz Zsigmond emlékét ünnepeltük, most Medgyessyét. „Utolsókból, legkisebbekből" lettek az elsők. A jogásznak neveltből író, az orvosnak neveltből szobrász. Művészeink java az ő neveltjük, nemzedékek nőttek fel művészi szemléletükön. Barátságunknál kezdtem, személyes emlékeim töredékeivel, de ebből a találkozásból az a fontos, ami már nem a miénk. És ami nem is csak Debrecené. Bethlen Gábort is ünnepeltük hosszú csend után. Móricz az Erdélyben csaknem fél évszázada pontosan megfogalmazta újbeli felfedezéseinket, megfogalmazta Medgyessyt is: „Vadul egészséges vért kaptunk az ősöktől, s ez az egyetlen betegségünk, ahogy szegény Ady mondta rám". És Medgyessy megmintázta Móricz Zsigmondot, ott áll reliefje a debreceni kollégium falán, ott áll a szobor is a Déri Múzeum előtt. Mert személyes találkozásainknál kezdtem, hadd fejezzem be azzal, hogy amikor az első Móricz Zsigmondról készült reliefjét nekem adta, nagy megdöbbenésemre bekente piros cipőpasztával. „Adok egy kis színt neki!" Hol van már a paszta illata, de így a szürkére égett terrakotta megszínesedve élteti Móriczot s jelképesen ez a „szín" az, amivel több vagy más Medgyessy a hozzá hasonló kortársak művészeténél, Bourdelle-nél, Maillol-nál, Despieau-nál. A művészetek történetében naggyá nőtt az, aki egyéniségének akár csak ennyi „színét" is hozzá tudja adni kora művészetéhez. Szobrász volt, de képei mutatják, hogy valóban szerette a színeket. Emlékemben őrzöm a MÁV-kórház ablakán besütő sárga nap ragyogó színét.