Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

BALOGH LÁSZLÓ VERSESKÖTETÉRŐL A kilencedik vízesés „S mert megváltani nem tudtam magam / sem a világot: kell az irgalom" innen az indító szó, s folytathatnánk: „Hiába mormolok varázsigéket / hiába keringem táncomat / hiába bájolom a csöndet / nincs már hatalmam rajtatok / lárma, zaj, szenny, füstködök." Balogh László verseiből idéztünk, alig száz verséből, hatvanadik éve felé haladván első lírai kötetéből (A kilencedik vízesés.) Ismerem Balogh Lászlót azóta, hogy első versei megjelentek. Olvastam jó könyveit Asztalos Istvánról, József Attiláról, Adyról, s az irodalmi közlés, kifejezés - isten tudja, mért hangzatosan kommunikációnak keresztelt jelrendszereket, jelképrendszereket teremtő erejéről, hallgattam rádiójátékait, feldolgozásait, előadás-sorozatait, s tudom, mit tett veszendőnek mondott nemzedéke érdekében. Tanúja voltam, hogy milyen kegyetlen küzdelem emészti ezt a Debrecenből jött tudós-költőt a kifejezés tisztaságáért, őszinteségéért, nem véletlenül keresve hozzá magyarázatot. Tanúja voltam annak a tartózkodásnak, mely írói jelentkezését fogadta. S most, harmincöt esztendő lírába szorított, kerülő utakon ki nem mondott kétségeinek, felszabadulásainak lehetek tolmácsa. Szívesen. Nemzedékünkből vett író Balogh László, a nemzedék minden átkával, gyötrelmével, vonzódásával, el nem ért kék madarával. („Hitem fölépíthetem magam, / mint álmait kockáiból a gyermek") az ismeretlennek nekivágó szívó akaratával („Olyan mindegy: sikerült-e vagy sem / S ha igen: akkor is csapj szét dúlva / csillogó csonttal, fulladó szívvel és feszülj neki újra meg újra"). Nem gondolkodom nemzedékekben, alig-alig mások a gondjaim, mint a most sarjadóké. De tudom, hogy e nemzedéknek, a miénknek, most szűkebb hazánkra gondolva: a korán elment Asztalos Sándornak, az Erdélyben élő Gellért Sándornak, az értelmetlen halállal halt Mata Jánosnak^és Tóth Endrének, Varga Imrének minden gyengéjére mentséget találnék, mint ahogy értékeiket is sokra becsülöm. Varga Imre egyszer azt írta, hogy a nagyok elfogták előlünk a napot. Szabó Pál igen megharagudott ezért. Ha fogalmazásaiban nem is, de egészében igaza volt Varga Imrének. Nem a napot takarták el ugyan Szabó Pál, Veres Péter, Németh László, Gulyás Pál, az előttünk járók, hanem az utánuk jövők révültek bele kortársaik, elődeik ámulatába. Mit lehet még elkiáltani, amit ők meg nem fogalmaztak? Ez gyötri a lírikus Balogh Lászlót is: „S hiába futunk mi tovább / az Idő kereke kötve / fejbóbitásan a fűzfák/várnak, várnak mindörökre" . És hányszor tudnék bólintani, hogy ez az ő szava, hangja, senki seijn mond-