Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

a szegények védelmében, az elnyomottak igazáért megütött hang húsz év után is ugyanaz maradt volna? Nyilván nem. „Egyedül a tömegben" - írta első kötete fölé, s mi volt hozzá a refrén? „Eletünk forgó öröm helyett szakadatlan nyomor." Ha pedig mai verseiben keressük életszemlélete gyökerét, új életünk javainak féltésében találjuk meg. Talán éppen ezekben a sorokban.: „Az életemet elhibáztam, s nem hiszek csak az ifjúságban, csak egyedül tibennetek, akik tudásban, emberségben nálunk nagyobbra nőttetek." Új kötetének így adja meg alaphangját. E kötetéhez ráadásul adott, s még meg nem jelent régi versei mutatják, hogy milyen utat tett meg bizakodásban és derűben Tóth Endre. A kilátástalanság komor hangját felváltotta a reménység vidámabb üteme. Ha ma elborul, ez már inkább csak a múló élet feletti halk emberi szomorúság. Mi az, amit nem vitathatunk el Tóth Endrétől? Sohasem hagy kétségben őszintesége felől, és sohasem lesz benne szólam: a szegények ügye. Ha néha nehézkesen gördülnek sorai, keresd abban az okát, hogy a jövőért, társadalmi igazáért küzdő ember szól hozzád, s első feladatának azt érzi, hogy az igazat kimondja. Kimondhassa még akkor is, ha nincs ereje, ideje kellően megformálni. A világirodalom ezernyi példával bizonyítja, hogy formai remekek elveszhettek a homályban, s az elnyomottakért kiáltott szó ma is tisztán visszhangzik századok öléből. Ugyanígy nem vitathatjuk el tőle hűségét múltja iránt, és: nem gyengeség, hanem erény - a szerénysége. Mindez pedig maradandóvá lehet tiszta emberségének fényében. (Elhangzott a Rádióban, I960, aug. 27-én.)