Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

EGY ÚJ KÖLTŐ: GELLÉRT SÁNDOR Nemcsak esszéinket, szépprózáinkat, de újabb verseinket is különös feszültség szorongatja. Éveink, sőt három évtizedünk lelkiállapotának, a pusztulások és újrakezdések természetes következménye ez. A képek, az asszociációk, a gondolat és forma szövevénye, a stílus sokszor robbanásig telt. Szinte kirí Móra Ferenc vagy Tömörkény István csendes nyugodtsága, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Pál vagy akár Dallos Sándor és Cs. Szabó prózája közül, s az idősebbeket éppen az őket jellemző feszültség riasztja vissza. A felvert vad idegremegése ugyanúgy ott van Erdélyi mosolygó egyszerűségében, mint Babits nyugtalan rímei között. Túlhajtott gyorsaságban űzik egymást az ötletek, képek, izzásig hevített ritmusok. A szülés kínja, a lét remegése, s hűség éveinkhez már egy látható eredménnyel is jár: a tömörséggel. Nem mondhatjuk, hogy a múlt században Arany, Vajda, Tolnai vagy Baksay pazarló volt, de a fejlődés úgy látszik, még ő utánuk is tömörebb, sűrűbb kifejezéshez vezet. Természetesen nem előnye vagy hátránya ez egyiknek sem, csak egyszerűen: változás, bravúrja a már úgy is kevés szóval sokat mondó magyar nyelvnek. A századnak ebben a nyugtalanság völgyében Gellért Sándornak sem hinnénk, ha nagynyugalmú szóval állítana be közénk másfélszáz versével. Lehiggadt érettségével nem egy fiatal költőnk elvérzett már. Gellért látja a zűrzavart, nem is akart sietni, hogy magamutogatással megelőzze az idők teljességét. Várt, amíg érte mentek. „Felveszem a harcot, csak egy picit várok. Hadd romol-bomoljon még összébb a világ, az isten se tudjon benne harmóniát." Új költő küldetése ma csak akkor kezdődhet, midőn végképp eltűnt a megalkuvás, a látszatbéke harmóniája. Ehhez útban vagyunk. A költő csillaga jókor jött fel a keleti égen. Kötetének első részében nem árul el többet, mint hogy nyitott füllel jár a próza muzsikáló sorai között. Rábukkan a gondolat, ritmus, rím közös értelmére, bár a jelkép tagjai sokszor nincsenek helyükön. De, ha azután helyükre találnak, szökken a vers, feszül a ritmus, összelesnek a rímek, megjön a kedve s a falu végén lebukó napot már más szemmel látja, mint mások: Borszín sugár, vérszín sugár siklik mint az esti bogár. Ezután már a költő érez rá beszédje ízére: saját kifejezési alkatát keresi. Sinka István óta helye van irodalmunkban a legegyszerűbb magyar életformának is, ő a tartalommal megvívta harcát, a mondanivaló szabadságával tehát Gellért Sándornak sincs és nem is lehet gondja. Ezt a viaskodást megelőzte a forma győzelme Erdélyi József költészetében. Gellértnek tehát akkor van helye és feladata irodalmunkban, ha látása, a tartalom és forma legmélyebb magyar rétegből hozott egységében, egyete-