Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

goszláviaiakat, romániaiakat is, Tompa Lászlót, Szabédit, Kiss Jenőt, Szemlért, Tőzsér Árpádot. S szégyen, hogy a jugoszláviai magyarok közül még névre is alig futja. Ez még nehezebb kérdés, de fel kell tenni végre: hát ők nem mai magyar költők? Egy ideig úgy írták őket: román költők, cseh költők. Aztán úgy, hogy: romániai magyar költők, jugoszláviai magyar költők. Féltve őrzötte őket autonómiájuk, félve hallgattunk róluk ideát. Kicsit talán meg is feledkezve. Alig húsz éve szinte a romániai magyar irodalom jelentette a valóságos magyar irodalmat, Tamási Áron, Kós Károly, Molter Károly, Asztalos István, s itthoni bátorságunkat a csehszlovákiai magyar ifjúságból merítettük. S ahogy Ady közelebb áll Krlezához, Lukachoz, Beniuchoz, mint mondjuk Kosztolányihoz, úgy Dsida Jenő és Tompa László is hatott itt annyira, mint saját környezetében. Mondjuk ki nyíltan: sovén érzéseket nem az kavar fel, ha a mai magyar irodalom magáénak tudja Tompát vagy Szabédit, inkább az, ha nem. Ám régi és egyszerű lélektani jelenség, hogy a tiltott mindig kívánatosabb, s a kívánást az okos ész sem győzheti le. Ami a román irodalomnak nyereség, nekünk is az. Ami a cseh, jugoszláv, vagy román és lengyel közösségben érett egyetemessé, számunkra is az. A sziléziai bányászköltő, Bezruc és a cseh J. Wolker nagyobb támasza volt József Attilának, mint hazai kortársai némelyike. Ha egy pozsonyi vagy udvarhelyi költő a cseh vagy román irodalom büszkesége lehet, még inkább az lehet, ha mi is vállaljuk. Tompa László helytállása azért a városért, amelyben máig élt, Udvarhelyért, számunkra is példa volt, a népért, közösségért élő, s teljes életét annak szolgálatába állító költő példája. Ezzel az erőforrással hosszú ideig szegényebbek voltunk. Most nem azokról van szó, akik Bartókot megvetették, mert románnak tartották. Most azokról beszélek, akik Bartókért és Tompáért megmásíthatatlanul szerették a románokat. És ezek ma már nincsenek kevesen. Ha nem is azonos a szomszéd népeink fejlődésének az útja, mégis annyi benne a közös, hogy van egymástól tanulnivalónk. Mindnyájan közelebb kerültünk egymáshoz és ezt a közelséget és egymásrautaltságot a költészet még erősítheti. Lírikusnak azonban nemcsak a közösség ad szárnyat, hanem a nyelv is. Az irodalmak valamennyi világrészen szabad útlevéllel közlekednek. De, aki lengyel könyvet kíván fordítani, nem a csehekhez fordul, aki magyart, nem máshova. így aztán ebben a nagy váltógazdaságban van, akire sohasem kerül sor. Eltűnik kicsiny szigetén méltatlanul. Ha megteremtettük a közeledés társadalmi feltételeit, adjuk meg szellemi tartalmát is. A határzűrök nem akkor szűnnek meg, ha olyan mélyre ássuk az árkot, hogy nem látunk a fenekére, hanem ha beföldeljük őket. Ideje lenne. (Megjelent: Irodalmi Újság, 1956. 31. sz.)