Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

szavak jelképes értelmével és szemléletességével él. Egyedül a szintén debreceni Fehér Gábor hasonlítható hozzá. Mindketten krónikásai a puszta valóságnak, megfigyelői annak, hogy mennyi humor van a mindennapi életben, s ez a humor végeredményben mindig nagy küzdelemből fakad. Nem szellemesség, mint Mark Twainé, nem bölcselet, mint Anatole France-é, nincs benne olyan megértő mosolygás, mint Mórában, hanem igenis nagy tragikus küzdelem feszül mögötte. Ne tévesszük össze mégse a tragikomikummal. A tragikum csak egyik pólus, a humor a másik. A híd közöttük nem mindig egyívű, s ők maguk, a humor szenvedő alanyai sem tudják, hogy humorosak. Ugyanúgy az olvasó sem veszi tudomásul a humor gyökereit, a tragikumot. O egyszerűen csak mulat azon, mondjuk, hogy Bakó István vasutas - amikor testvérei az osztozkodásnál elnökké kiáltják ki -, elfoglalja az elnöki széket és elkezdi testvérein a „személyazonosság igazolását". Hát igen, „István sokfelé megfordult, látott egyet-mást: úgy gondolta, ide roppant illik a személyazonosság igazolása. Elővette a zsíros fedelű noteszét, megnyálazta tintaceruzáját, amitől a nyelve lilaszínű nyálat eresztett és szólt: - Akinek a nevét olvasom, szóljon, a többi igazolja, hogy csakugyan az, aki". Ebben például az a tragikus és egyben humoros, hogy a bürokratikus élet formái ma még mindig idegenek számunkra, s csak éppen a bíró szerepét kellett felcserélni egy közénk való ismert alakkal, máris nevetségessé tettük. Vagy alapjában véve tragikus az, amikor egyik jelentéktelen ember szerepét a másikkal szemben ilyen túlzásokkal kell felnagyítania, mint amit Juli asszony mond a testvérére: „Hahán! A bába. Persze. A bába. Olyan az, mint a Jónás cethala: mindenkit elnyel, azután mindenkit kiokád. Nem kell tőle félni. Sokszor kibontottam már a kontyát." Mi tagadás, mulatságos az, ha hatvan angol koca szertefut Debrecenben, s némelyik még a Nagytemplom lépcsőjére is felszalad, másik meg a Csokonai-szobor talpára piszkít, de mégiscsak keserves, hogy ezért a saját városában felírja az embert a rendőr, mert hiszen valami örök kibékíthetetlen ellentétnek kell lappangania a természet rendje (amit jelen esetben a malacok képviselnek) s a város kieszelt rendje között. Ez a nagy ellentét a tragikus és ez a mulatságos, ha mégoly naivan ellentett is. Jó, jó, megveszi bátyánk a házunkat, ahol felnőttünk, s az is természetes lehet, hogy saját testvérünknek csak nem fizetünk lakbért, de mégis furcsa, hogy a „mi pénzünkön csináltassuk meg a tetejét, ha csurog"! Előfordulhat az is, hogy a szomszéddal nem beszél az ember évekig, még nem is köszön (mert Sarkadi szomszéd figyelmes lévén az osztozkodás nagy zajára, felmászott a berenára, lovagolva ráült a kerítésre, úgy élvezte a csodálatos hajcihőt), de hát amikor a targoncára volt szükség, mégis kölcsönkérték, ő meg odaadta jó szívvel „s újabb alkalomig rá se néztek a «kiszipolyozott» atyafira. Ilyen az élet". Ilyen. Körömszakadtáig ragaszkodunk a házunkhoz, embert is ölnénk miatta, s hirtelen előjön a hét testvér közül valamelyik, csak egy kicsit jobb szívvel, mint a többi, és akkor, mintha esztendőkön át mi sem történt volna, otthagyjuk az ősi házat s egy pillantás alatt megértjük azt, amiért addig ölre mentünk. Nem is kellett hozzá sok: egy kis szeretet. A szerkezete nem nagyigényű ennek a regénynek, még kevésbé komplikált, de nagy az az ív, mely a valóság egyszerű tragikumától a humor sokféle megjelenési formájáig feszül. Átfogja az élet kiszámíthatatlan indítékú vibrációjának annyiját, ahány jellemmel találkozik. Humora azért vaskos, mert egy bérkocsis családja nem válogatós a nyelvében, de mégsem trágár s ilyesmiket