Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

részleteiben is kidolgozott összjátékot érlelt meg, hogy nehéz kísérletével a legszebb eredmények között kell számon tartanunk: a színpad élt, színész és közönség első képtől kezdve kapcsolatot talált. Figaro (az eredeti szereposztás helyett: Pásztor János a Nemzeti Színház művésze) valóban lendületet ad a darabnak, ő vezeti mindnyájukat, pillanatig sem érződik, hogy bármi, bárki is fölébe kerekednék, hacsak a keserűség nem - helyesen - a gróf romlottsága láttán. Egyszerű, nyílt játékát, mely soha nem kelti a kétkulacsosságnak még a látszatát sem, meg kell egészen tisztítani a régi Nemzetinek itt-ott széles gesztusokba, nagy lélegzetű mondatokba vesző pátoszától. Kedvese, Zsuzsi: (Andaházy Margit) már szüntelen tevékenységével, elevenségével is rokonszenves, jó kedve belülről árad, ez adja ízét. A gróf nem annyira vonzó, szép, mint amennyire erkölcstelen, önző, finomkodó. Inkább az első éjszakát magának kívánó arisztokrata (azon már ő is túl van, hogy követelő legyen), semmint ellenállhatatlan férfi, bár ez utóbbit a darab természete jobban megkívánná. Nem eléggé ember, inkább csak báb s ezért féltékenysége és udvarlása is túlságosan légies, nem elhihető. A grófné (Simor Erzsi) jól bánik a volt polgárlány (A sevillai borbélyban, Beaumarchais másik darabjában: Rozina) öntudatával, nőiességével, de amennyire finom, mértéktartó egy-egy jelenete elején, úgy lesz úrrá tiszta, okos s nem kis részben számító magatartásán a szerepből kevéssé következő hisztérikus szeszély, affektáltság. Örkényi Éva Chérubin, az apród szerepében mindvégig következetes: rajongó, szégyenlős, naiv, ábrándos, féktelen s elkapatott. Érzelmessége és hetykesége hangján és gesztusaiban egyformán uralkodott. Szinte hibátlan alakítás. Hortobágyi Artur Antoniójának öreges szókimondó bátorsága, a cseléd szerénységével, de a maga kis kertjében semmiféle tekintélyt nem ismerő határozottsággal igen jó harmóniára talált; paraszti dikciója tiszta, nem mesterkélt, Marcelina (Fogarassy Mária) különösen a férfiak hitványságát vádoló szavaiban megnyerő, másutt nyersebb, hangosabb, rusztikusabb a szükségesnél. Elevensége miatt fiával egykorúnak látszik, semmiesetre sem olyannak, aki túl van a negyvenen, Bartolo (Bángyörgyi Károly), Bazilio (Nóvák István), az ítélőszéki alelőlülő (Zelenai József), az írnok (Mensáros László), az ajtónálló (Nagy Sándor), sPedrillo (Tyll Attila) inkább a groteszkre helyezték a hangsúlyt, s bár helyesen emelték ki a komikus elemeket, mégis csökkentették a valószínűséget s ilyenformán azt a feszültséget, ami Figaro és Zsuzsi harcát környezetükkel szemben motiválja. Végül hadd mondjuk meg: ha oly sok nagyszerű megoldást tanult a darab igen gondos, kitűnő felkészültségű rendezője, Lendvai Ferenc és a szereplőgárda is Sztanyiszlavszkijtól, miért nem fogadják meg tanításait minden esetben? Beaumarchais olyan tökéletesen megformálta jellemeit, helyzeteit, hogy nem kell pótszerekhez folyamodni. Fölösleges a sok rugdosás, a sok felborulás, kézrezgetés, fölösleges Zsuzsi életrevalóságát szemforgató kacérkodással megtoldani, fölösleges a kertésznek belezuhannia a fotelba, fölösleges a sértett grófnénak a második felvonásban Zsuzsi és a gróf közti beszélgetésre fintorokkal és kézlegyintéssel reagálni (hiszen akkor saját gondja foglalja le), meg kell tanítani a tömeget is egyénítve játszani, ne mozogjanak mechanikusan (bár a lakodalmi jelenet elvonulása elég szemléletesen megfogott), nem kell Figaro szerelméhez nagy sodrú szavalás (a IV. felvonás elején) de: tudja az a lány, hogy miért fog vasalót a kezébe s ne lássék még a karzaton sem, hogy az a va-