Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

dotta meg. Téry Árpád és Vámos László kidobott minden giccses hordalékot: embereket mozgatott, hiteles alakításokat és nem bábokat. Ha a következő előadásokban nem ugrál fel se Ágnes, se Arnolphe a kerítés kövére, azzal még inkább nyerni fog a rendezés. A cselédek ritmikus bohóckodását az ablakjelenetnél, Arnolphe térden-bukdácsolását is lehet még emberibbé realizálni. Bángyörgyi Károly Arnolphe-ja a Görgey-szerep után alakítókészségének gazdag változataira mutat. Kéjsóvár volt, arrogáns, aljasul meghunyászkodó és tragikusan sértett, fölényes és higgadt, mikor úgy kívánta sokoldalú szerepe. Vigyáznia kell, hogy mindvégig olyan elhihető maradjon, mint mikor Ágnest a házaséletre oktatja s vigyáznia az érthetőségre is, különösen a darab elején. Az úrhatnám majmolással, aljas játékkal, az önzéssel szemben Ágnes (Örkényi Éva) csupa őszinte odaadás, romlatlan becsületesség. Örkényi meleg egyszerűségével, ha kellett: tiszta érzéseiért kitörő határozott igazságtudatával megérdemelte a közönség nagy tetszését. Dikciója tiszta, világos. Mimikája, gesztusai fegyelmezettek, csak egy kicsit oldja még fel Arnolphe „szigorú" nevelésének formális vonásait: a merevséget. Művészetére jellemző, hogy szemének, arcának, egész testének játéka mindvégig összhangban maradt: minden ízével tudott örülni, szenvedni, lázadni és rajongani. Angyal Sándor Horace szerepében kiegyensúlyozott, jól felépített játékot adott, bár még a részletek árnyalataival is kell annyit törődnie, mint amennyi gondot a helyes kiejtésre fordít. Alain szerepében az egyébként kitűnő Körösztös István túlzásba esett. A cselédjeleneteket Molière a commedia dell'arte-ok, a rögtönzött vígjátékok nyomán írta, nem éppen magasrendű komikai eszközök felhasználásával. Ez önmagában naiv nevettető játékot kívánna. De Arnolphe maga is mondja, hogy „együgyű" cselédeket fogadott Ágnes mellé (franciául: simple = egyszerű, együgyű) - s az együgyű nem azonos a hülyével. Àki a féltékenységet olyan bölcsen elemzi, mint Alain, az nem bárgyú, hanem csak egyszerű, természetes, mint ahogy Georgette szerepében Lászlóffy Kata helyesen értelmezte, anélkül azonban, hogy Molière humorának kellő súlyt adott volna. Mensáros László (Chrysalde) különösen akkor elhitető, mikor barátját, Arnolphe-ot gúnyosan, álnokul, de rutinos simasággal ugratja a második felvonásban. Sárady Zoltán (Enrique), Thuróczy Gyula (Oronte) szolid, higgadt alakításukkal jól beillettek a rendezés egységébe. Vámos László díszlete technikailag ötletes, de nem elég művészi s talán megfelelőbb lett volna a kamarajellegűbb, zártabb megoldás. (Megjelent: Néplap, 1953. márc. 1.)